Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek

– Hölgyeim és Uraim! Ma sincs ez másképp. A nevüket ma is sokan vagy öröklik, vagy ismerősök jótállása által szerzik meg. És akárcsak Voltaire idejében, éppen az ilyen «úriemberek» nem nézik jó szemmel azokat, akik hisznek az álmaikban. Ugyan ki ne tudná azt, milyen nehezen fogadják be azokat, akik újak valamilyen szakmában. Azt mondják, hogy Voltaire irigyelte az állatokat, amiért azok nem tudják, mit beszélnek róluk mások. A mi korunkban is pontosan erre van szüksége mindenkinek, aki el akarja érni a célját. Fogadjanak meg tőlem egy baráti tanácsot! Ne reagáljanak érzékenyen arra, amit mások mondanak magukról.

Az újságírónak mindig valami újat kell közölnie. Érdekeset, váratlant, meglepőt. Az eredeti anyagért meg kell dolgozni. De ne aggódjanak túlságosan, idővel belejön az ember, és bár egyre több az ismeret és még több az információáradat az élet gyorsan változó körülményeinek köszönhetően, éppen ezért állandóan van mit hírül adni az újságoknak.

Eszembe jutott egy bölcs mondás, amit egy argentin öregúrtól, régi ismerősömtől hallottam. Valahogy így hangzik: «Ha az, amiről írsz, téged nem hoz tűzbe, akkor azonnal írd át, vagy inkább dobd a tűzbe.» Az írásnak a lelkesedés a kulcsa. Ha tehát azt akarjuk, hogy eredeti legyen a cikk, amit a főszerkesztő asztalára leteszünk, ahhoz időre és sok erőfeszítésre van szükségünk.

Az előadó egy történetre hívta fel a hallgatók figyelmét. Egy kezdő újságíróról beszélt nekik, aki elhatározta, gyalog fog munkába járni, nem pedig autóbusszal. Hogy ez egészséges? Naná, hogy az. Csakhogy a történetben szereplő fiatalember ebben még több lehetőséget látott. Témákat, amelyekről majd írhat. Néhány utcán, amelyen áthaladt, javításokat végeztek. Az elviselhetetlen zaj és a felfordulás hetekig pokollá változtatta az ott lakók mindennapjait. Neki mint újságírónak csak némi részvétnyilvánítást kellett sugallnia az ott élők iránt a cikkben, és máris elnyerte az olvasók szimpátiáját. Ahogy járta az utcákat, látta, hogy új boltok nyíltak meg, másokat meg végleg bezártak. Az utcák meg amúgy is tele vannak kutyaürülékkel. Tehát lépten-nyomon van miről írni.

Reggelente az aluljárókban hontalanok fogyasztották a kávéjukat, és a falfirkák meg a graffitik, amelyeket odalent látott, talán hetente változtak vagy gyarapodtak. Máskor más útvonalat választott. Nem félt más utcákon járni, a hosszabb távoktól nem riadt vissza még akkor sem, ha munkába menet nem éppen azok látszottak logikus választásnak. Ehhez néha csak korábban kellett felkelnie.

Legtöbbünkkel az a baj, hogy félünk az ismeretlentől – folytatta Levi. Szeretjük a megszokott dolgokat. «Már úgy hozzászoktam, HA NEM EZT CSINÁLNÁM, belehalnék» – ehhez hasonló hazugságokat mondogatunk másoknak, akár még a hitvesi ágyban is. Ami a legfájóbb, sokszor magunknak is szívesen hazudunk, csak hogy ne kelljen otthagyni a kényelmünket. Milyen szívesen bólogatnak mások, amikor hallják tőlünk, hogy életünk végéig semmi érdemesre méltót, amitől igazán boldogok lehetnénk, nem csinálunk. Most már nyugodtak lehetnek a «barátaink». Bután bedőlünk azoknak, akik mindig áldatlan helyzetben szeretnének látni minket.

A legtöbben közülünk jól kezdenek az életük elején, amikor a bátorság, a vakmerőség legyőzi a sikertelenségtől való félelmet. Ehhez az érzéshez kell visszatalálnunk! Ezt az erőt kell felkutatni önmagunkban, és azután engedni kell, hogy vezessen minket.

A kíváncsiság elengedhetetlen tulajdonság, ha az újságírást választottad. És a «Miért?», igen, a «Miért?» a jó kérdés ebben a szakmában. Ha beszélgetünk valakivel, mondjuk, egy barátunkkal, egy idegennel vagy bárki mással, de csináljunk bármit is, például meglátunk az utcán valamit, legyen mindig ott a kérdés: Miért?

Amit tanulsz az újságírásról, azonnal alkalmazd. Az előbb felhozott példát folytatva, a pályakezdő fiatal nem dőlt hátra elégedetten, és nem elégedett meg az ismerettel, az elméleti résszel. Ő azonnal kipróbálta a javaslatokat.

Az egyik reggelen munkába menet egy vörösre festett épületet látott, és az járt a fejében: «Miért pont vörös színű?» Körbenézett, és próbálta kideríteni az összefüggéseket. Ebben az utcában, de a környéken sehol sem talált hasonló épületet, mármint ami a stílusát és a színét illeti. Bár már rendelkezett építészmérnöki diplomával, sokszor nem volt könnyű megtalálni a választ hasonló témában a miértre.

A következő napokban megpróbálta kideríteni először a ház tulajdonosának a nevét, és ha lehet, a munkahelyét is. Miután ez sikerült, elment addig a dologban, hogy megtudta, ki adta az építkezési engedélyt erre a belvárosi építkezésre. Egy ilyen kerületben, mint ez, inkább rekonstrukciós munkálatokat végeznek, mintsem újabb házakat építenének. Talán a történelem iránti tiszteletből tesznek így, vagy az is lehet, hogy az ott élők érzéseit veszik figyelembe?

Bizony nagy port kavart, amikor címoldalon lehozták, hogy, olvasom: «…a polgármester veje az, aki építtette a „vörös házat“, és eredetileg azt tervezte, hogy feleségével ott alapítanak majd családot. Közben megváltoztak a tervek. Pontosabban akkor, amikor a városi tanács úgy döntött, hogy az egyik parkban elad néhány hektár területnyi földet, és a bevételből feltölti valamennyire a város költségvetését. Az ötletért cserében a polgármester vejének, aki mint városi képviselő indítványozta ezt a bevételi lehetőséget, néhány tehetős üzletember „jutalomdíjat ítélt meg“ a fantasztikus lehetőségért. Ezért a jó ötletért, amit a városatyák két tartózkodó képviselő jelenlétében megszavaztak, hangsúlyozom, a városunk érdekében, pontosan kitelt egy másik ház építkezési ára, csak most már nem a belvárosban, ahol mindennap valamit javítanak, és a szegénység miatt egyre nehezebb rendben tartani az utcákat, hanem egy sokkal kellemesebb, parkszerű környezetben. És találják ki, kik a szomszédok az új környéken?» Ezzel nem ért véget a történet. A szerző odaírta a cikk végére: «Folyt. köv.»

Levi a jelenlévők arcát kémlelte. Mindenki figyelt, még az a srác is, aki csak úgy unalmából kísérte el a barátnőjét. Csak a kissrác aludt már az anyuka mellett, aki viszont végig szorgalmasan jegyzetelt. Azt is látta, hogy senkinek sejtelme sincs arról, hogy végig önmagáról, első újságírói élményeiről beszélt. Egyre az járt a fejében, hogy ez most valóság, vagy képzelődik. Mi az? Ezek nem olvasnak újságot? Vagy éppen azt a bizonyos napilapot nem veszik meg, ahol ő dolgozik. Öt különböző hátterű hallgató, és senki arcmimikáján nem látja azt, hogy ismerték volna ezt a leleplező, neki annyira fontos, címoldalon leközölt tényt. Ráadásul a választási kampány időszakában hozta le az újság, és a polgármester kénytelen volt visszalépni. Levi szétnézett a teremben.

– Ha megfigyelték, és látom, jól figyelnek, mindez azzal kezdődött, hogy az emberünket furdalta a kíváncsiság, hogy az a ház miért ott áll, ahol egyáltalán nem illik bele a környezetbe. És miért pont vörös.

Amikor a kíváncsiságról beszélünk, az újságírónak persze tudni kell a mértéket, hiszen itt is vannak szabályok, amit mi újságírói etikának hívunk, és nem lenne szabad felelőtlenül átlépni az erkölcsi határokat. Sajnos ez egyre kevesebbeket érdekel, pedig segítene megőrizni a hitelét és az eleganciáját ennek az izgalmas mesterségnek.

– Köszönöm a figyelmüket! Ennyi volt mára.

Mindenki odament hozzá, hogy elköszönjön tőle. A kissrác nehezen ébredt. Az anyuka felvette az ölébe, és máris elrohant vele.

4

A következő nap nagyobb részét Levi a szerkesztőségben töltötte. Nem tudta leplezni az érzéseit. A kollégái persze azzal cukkolták, hogy biztosan van valakije, azért ennyire boldog. De nem mindenki gondolta így. Egyikük egész nap figyelte, és délután hangosan megjegyezte, ha lány lenne a dologban, akkor a telefont le sem tenné, de egész nap még csak chatelni sem látta senkivel a neten. Akkor ismét valami szenzációs témát talált, kezdték egymás közt suttogni a többiek. Pedig ő csak a következő héten tartandó előadásának a vázlatára gondolt egész nap, és a tegnap esti sikeres kezdésre, amit ma, munka után fog megünnepelni.

Úgy tervezi, este színházba megy, és az előadás után beül majd valahová egy italra. Mégiscsak megérdemli az ünneplést. A sikereket, ha még nem is nagyok, vagy szerintünk nem jelentősek, akkor is meg kell ünnepelni. A nagyobb sikerek mindenképp megjönnek, csak minden életerőnket az elérésükre kell összpontosítani.

Ma úgy érzi, mindent képes elérni, amiről csak álmodik, és nem ismer lehetetlent. Meg van róla győződve, hogy határokat szabni önmagunknak bűn! És nem helyes gátolni azt, amit kaptunk, az egyéniségünket abban, hogy kifejlődjön azzá, ami az eredeti rendeltetése. Ha határokat állítunk fel önmagunk előtt, úgy érvelve, nem vagyunk többre képesek, mint amit most teszünk, akkor a saját magunk ellenségei vagyunk. Mert mindenki sokkal többre képes annál, mint amit megtesz.

Nem kellene szándékosan késleltetni az álmaink valóra váltását, megfosztva magunkat az örömtől, amit abban a foglalatosságban lelünk, amit igazán tenni szeretnénk a mindennapokban.

Levi első lépése az álmai felé az volt, amikor megpróbált a gondolataiban rendet rakni. Arra volt szüksége, hogy pontosan meghatározza, mit szeretne csinálni az életében. Aztán amikor megfogalmazta, azonnal papírra vetette, hogy naponta láthassa, és következtetéseket vonjon le. Mintha csak egy nagyon forgalmas úton egy másik autót követne, és nem szeretné szem elől téveszteni azt.

Úgy tartják, hogy a leírt szavaknak nagy hatása van a tudatalattira. Egy próbálkozást megér. Leírni a célunkat annyi, mint látni, hova tartunk. Sokat segít neki az előrehaladásában Albert Camus példája. Nem azért, mert francia író, mint Voltaire, és még csak azért sem, mert Camus Nobel-díjat kapott. Nem. Ennek a kapcsolatnak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Erről soha senkivel nem beszélt. Szerinte árulás lenne, és semmi kedve megsérteni azt, akit annyira tisztel és szeret.

Az egyik régi újságból ollóval szépen, óvatosan kivágta Camus fényképét, és a jegyzetfüzetébe ragasztotta. Ahogy befejezte, és eltakarította a fölösleges papírdarabkákat, farkasszemet néztek egymással. Az ott, a fényképen erősebbnek bizonyult. Aztán próbálta utánozni, azt is, ahogyan az író kinéz rá. Elképzelte és átvette a mozdulatait, többek között az író járását. Bár soha nem látta, idővel egész szépen sikerült utánoznia mintaképét. Hamar észrevette, milyen mágikus ereje van mindannak, amit eddig végigcsinált. A meghatározott cél, az írott betűk, a fénykép és a mozdulatok varázslatos erővel hatottak rá.

Megnézte az interneten az aznap esti színházi kínálatot. Végül választott. L’Orchestre, Jean Anouilh. Ritkán jár ebben a kerületben, ahol a darabot játsszák. Még soha nem volt itt színházban, ezért minden érdekelte, az épület, a repertoár, a személyzet, a színészek arcképei, amelyek rendezetten lógtak a falon.

Előbb azt próbálta meghatározni, mi alapján függesztik sorba őket. Kor vagy szerepek ürügyén? Mindegy. Az egyik arckép előtt sokáig álldogált. A színész már nem él, csak a nézők emlékezetében létezik tovább. Bár szereti, mégis furcsa szakmának tartja a színészkedést. Hirtelen megszólalt a csengő, amely lassan betereli a vendégeket a nézőtérre. Amikor a pénztárnál átvette a belépőjegyét, útba igazítást kért, hogy hol találja meg a színház stúdiótermét, ahol a ma esti játék lesz. Ehhez ismét ki kellett mennie az utcára.

A színházépület hátánál már kígyózott a sor a vészkijárat feliratú ajtóhoz, amely a kis színpadhoz vezetett. Nem közvetlenül, mert a játéktér a második emeleten volt. Miközben felfelé mentek a lépcsőn, sokan lemaradtak vagy meg-megálltak azok közül, akik hamarabb érkeztek, ezért könnyen talált jó ülőhelyet a nézőtéren, ami ma inkább kávézóra hasonlított. Székek és kisebb kerek asztalok mindenfelé. Az egyik asztalnál helyet foglalt. Amikor már a terem megtelt, az ültető néni át akarta invitálni egy másik asztalhoz, úgy érvelve, hogy ő úgyis egyedül van, itt pedig helyet foglalhatna az az ifjú pár, akit a gondjaiba vett, és akik mint a bárányok követték a nénit az asztalához. Egy határozott nem után békén hagyták Levit. Két színész pincért alakítva máris rendeléseket vett fel az asztaloknál. Amikor odaért az egyik hozzá, megkérte, hozzon egy kávét, persze cukor nélkül, ha a darab konstrukciójába belefér. «Itt mindent lehet. Ez színház» – válaszolta a «pincér».

A lámpákat lassan eloltották, egy pillanatra teljesen sötét lett a teremben. Az előadás elkezdődött. Ezzel egy időben gyors mozdulattal egy fiatal lány foglalt helyet Levi asztalánál. Körülbelül 21 éves lehetett. Vörösre festett frizurát viselt. Könnyű blúz és farmernadrág volt rajta. Levinek máris szimpatikus volt a lány. Ő zakóban és ingben volt, mint máskor, na meg farmernadrágban. «Valamennyire máris összeillünk» – gondolta.

A lány kivett a táskájából egy kis füzetet és egy golyóstollat, majd az asztalra rakta. Levi közben megkapta a kávéját. A lánynak is szeretett volna rendelni valamit, de a «pincér» szólt, hogy már nem lehet. Nagyon stílusosnak találta azt, ahogyan az asztalához jött ez a lány, majd ahogy kirakta a munkaeszközét az asztalra. Nem bírta tovább szó nélkül.

– Gratulálok, nagyon stílusos – szólt oda Levi az asztaltársának.

– Ja, ez? – válaszolt a lány, előbb az asztalon lévő tárgyakra, majd Levire nézett.

– Nem csak ez, már az is, ahogyan bejött – mondta Levi.

– Az ültető néni szólt, hogy van elöl egy hely. «Ott, a mellett a makacs úr mellett.»

– Na ne már! És mindezek után idejött? – folytatta Levi. Nem zavarta, hogy az előadás már megkezdődött, és a színészek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a nézők szívébe belopják magukat.

– Mit csinált? – kérdezte a lány. De már nem hangozhatott el a válasz, mert a szomszéd asztaloknál ülők kérték őket, hogy némuljanak már el.

Az előadás így nekik is megkezdődött. Öt perc múlva a lány írt valamit a füzetébe, amit a keresztbe rakott lábain tartott jobb kezével. Bal keze az asztalon feküdt. Az írást megismételte többször az első felvonás alatt. Levi ezután már a színészek szemében és játékában is a lányt kereste. Szerencséjére azok bejátszották az egész teret, beleértve azt a részt is, ahol a nézők ültek, ezért nem kellett álcáznia, ha néha egy pillantást akart vetni a lányra.

Szerette a nézését a lánynak, ahogyan az a szemeivel követi a játékot. A lány szemében megcsillanó hatalmas színházi lámpák eszébe juttatták az aranyművest abból az utcából, amelyiket annyira szeret, és ahová szívesen eljár, és ahol órákig bámulja a mestereket munka közben. Olyan szépek a szemei, gondolta, mintha foglalatba lennének elhelyezve. Két drágakő. Miközben bámulta a lányt, mentol- és gyümölcsízű cukorkát vett elő a zakója zsebéből. Vette a cukorkák egyikét, amit a sötét teremben csak úgy találomra kiválasztott, és odanyújtotta a lánynak. A keze majdnem a lány kezéhez ért. Az meg máris csörögni kezdett, és kicsomagolta. A szomszédok már megint pisszegtek, és mormoltak valamit az orruk alatt. Mit sem törődve mindezzel, a lány folytatta. A tekintetéből látható volt, hogy örült a váratlan ajándéknak.

A szünetben összehaverkodtak. Laura, így hívják a lányt. Turisztikai főiskolán tanul, ahol az évfolyamán azt a feladatot kapták a diákok, hogy mutassák be a várost.

– A város lelkét nem ismered meg az utcán, sem a szállodában. Ahhoz legkevesebb be kell menned néhány színházba vagy kocsmába. És te? – folytatta a lány.

Levi szívesen hallgatta volna tovább a lányt. De az a harmadik csengő meg az ültető néni, aki már talán el is felejtette Levi arcát, vagy inkább a kora és tapasztalata miatt megbékélt vele, kedvesen ismét a színészekre terelték a vendégek figyelmét. Laura őszinte megjegyzései a színdarabról nagy benyomást keltettek Leviben. A lány elmondta például, hogy látta már más társulat előadásában ezt a darabot, és pont az hiányzik belőle, ami szerinte ott megvolt.

Nem túl sok férőhelyes ez a terem. Összesen úgy ötvenen-hatvanan lehetnek. Milyen más lenne az, ha itt tartaná a tanfolyamot. Levi elképzelte, hol állna, és hova ültetné a hallgatókat. Biztosan nem tudná megfizetni az árát egy ilyen teremnek. Az egyik reflektorlámpa kiégett. Még pukkant is. Mintha jelezte volna, nem kell már sokat szenvedniük a nézőknek. Amikor véget ért az előadás, a nézők egy része, amint lehetett, kifelé tódult a teremből. A lány nem sietett. Beszélgetést kezdeményezett.

– Máris többet tudsz rólam, mint az apám, aki 6 évesen otthagyott az anyámmal. Te is mondhattál volna magadról egy s mást a szünetben. Míg leérünk a lépcsőn, valamit bepótolhatsz a mulasztásodból.

– Tudod, én ma ünnepelek. És ha kedved van, elmondom neked az okát – mondta Levi.

A lány mintha erre a mondatra várt volna. Hirtelen hátrafordult, és felnézett Levire, aki egy lépcsőfokkal feljebb állt nála, és azt mondta:

– Tudok egy nagyon jó helyet. Nincs túl messze. Beülhetnénk oda.

Levi öröméhez pont ez hiányzott, és tessék, ezt is megkapta.

5

Már csak néhány szék volt szabad a teremben. És a jelenlévők között nem gimnazisták voltak többségükben, ahogyan azt Levi korábban feltételezte. A gimnazista fiú el sem jött. Viszont érdekesnek találta, hogy eljött az a srác, aki a múltkor a barátnőjét kísérte el az első előadásra. Odament Levihez, és azt mondta, szeretne a továbbiakban is részt venni a tanfolyamon. A barátnője ma nem tudott eljönni, de ő semmiképpen nem akarta elmulasztani a mai alkalmat. Szerinte ha valamit meg akarunk tanulni, akkor azt nem szabad félvállról venni, csak teljes odaadással lehet elérni a céljainkat. Levi helyeselte a srác hozzáállását a tanuláshoz, és arra gondolt, hogy neki mindent meg kell majd tennie a hallgatók érdekében, hogy azok ne csalódjanak abban, ami az előadások hatásosságát illeti. Az anyuka ma szintén egyedül jött, a kisfia nélkül. Levi úgy üdvözölte a jelenlévők egy részét, mint régi ismerősöket. Nem is leplezte az örömét, amikor meglátta őket. Megkérdezte, minden rendben van-e velük, és bemutatta őket az újaknak, akiktől rövid bemutatkozást kért. Már csak ketten maradtak hátra ahhoz, hogy elmondják, kik ők, amikor a terembe belépett Laura. Hogy ne keltsen feltűnést, és ne mutasson tiszteletlenséget a jelenlévők iránt, amiért elkésett, lábujjhegyen lépkedett. Az első szabad székre, amelyik az útjába esett, máris letelepedett. Levi nem lepődött meg, hogy ő is eljött, de a gondolatai már nem a bemutatkozásokra összpontosítottak. Ez nem tiszteletlenség volt részéről, inkább hiányosság.

A gondolatainkat tudni kell megzabolázni. Az összpontosítást tanulni és életünk végéig tudatosan gyakorolni kell.

Levi próbált az előadásának az első mondataira koncentrálni. És mivel ő már ismeri Laurát, természetesnek vette a jelenlétét. Ezért sem kérte, hogy mutatkozzon be. Valaki mulasztásnak számítaná be, de a lány inkább örült, hogy nem kell magáról beszélnie.

– Van önök között, aki vidékről költözött ebbe a városba? – Mivel senki nem emelte fel a kezét, és nem adott más jelet sem, a következőket mondta: – Örüljenek, hogy a szüleik nagyvárosban hozták világra önöket. – Mindenki nevetett. – Lehet, hogy a jelenlévők között van, aki nem a fővárosban, de legalább olyan városban született, amelyik több százezer lakosú. Képzeljék el, mi lenne magukkal akkor, ha ez nem így történik! A környezetükben mindenki hitetlenkedne abban, amit mi az álmainknak tekintünk.

«Újságíró szeretnék lenni.» «Micsoda? Elment az eszed. Az nem neked való.» Sőt, talán még a szüleink is gúnyos megjegyzéseket tennének, mert szerintük túl nagyra tettük a mércét. És mindez azért, mert máshoz van tehetségünk, mint amit a környezetünk megszokott. Ha nem ellenkezünk velük, akkor mindenki tisztelni fog majd minket, és megnyugodnak rajtunk körül a jóakaróink, mert elhisszük nekik azt, hogy «a mi érdekünkben cselekedtek». Pedig szabadnak születünk mindannyian, és természetes, ha azok szeretnénk lenni, akik legbelül vagyunk.

Persze hogy szeretjük a szülőhelyünket. Ez tény, és senki nem vitatja. Ki ne szeretné az otthonát, hiszen ott igazán szabadon mozgunk, barátkozunk, és éljük a mindennapi életünket. De egy napon azt kérdezed majd magadtól: mi a célom az életemmel? És ha meghatároztad, mert ez az egyik legfontosabb lépés az álmaid felé, akkor hinned kell abban, hogy képes vagy elérni a célodat.

Szeretném, ha megértenének egy fontos tényt. Ahhoz, hogy realizálni tudjuk az álmainkat, ott kell lennünk, ahol az megvalósítható. Vegyük például a színházakat. Ha nem törődnek bele a sorsukba, és nem csak a létük fontos, akkor azon fognak igyekezni, hogy a társulat nagyot alkosson és sikeresen működjön. Ehhez fontos, hogy nagy írók műveiből válasszanak darabokat a repertoárba. Nagy író lehet kezdő is, ha sikerül a közönséget megérintenie a mondanivalójával. Ugyanez igaz a te életedre is. Nagyot csak nagy dolgokkal lehetséges elérni. Mondhatnánk úgy is, hogy ne félj nagyot álmodni.

A kisvárosokban általában egy-két hetilap működik. Na jó, vannak kivételek. De kérdem én, mi az esélye annak, hogy megjelentetik majd a cikkeit egy kezdő újságírónak? Nagyon kevés, és ennek több oka is van. Az egyik az, amiről a múltkor beszéltünk. Például nem hirdetik meg azt, hogy állást ajánlanak. Miért? Képzeljék el, hány önjelölt, anyuci kedvence rohanná meg a szerkesztőséget, akiket saját elképzelésük szerint már eleve úgy hoztak világra, hogy újságírónak születtek. És ha a helyi tévécsatorna vagy rádió hirdetne állást, akkor minden miniszoknyás lány odafutna, hogy munkába állhasson, és mutogathassa magát a közönségnek. Sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy akár interjút vagy más műsort készítünk, nem mi vagyunk a lényeg, hanem a téma a benne szereplő figurákkal.

Bármennyire szépek is a lábak, amelyeket eszükben sincs elrejteni a bájos lányoknak, amit szerintem helyesen tesznek, nem feltétlenül ez a legjobb módja annak, hogy megkapjanak egy állást. És ennek is meg van az oka. Akik rokonai vagy barátai a támogatónak vagy az alapítónak, azok a legnagyobb esélyesek. Nem kell meglepődni vagy pánikba esni azt gondolva, hogy akkor nekünk megfelelő összeköttetések nélkül esélyünk sincs munkát kapni ezeken a helyeken. Ne feledjék, a világon minden valakinek a tulajdonában van. A legtöbben sajnos amikor ezt átgondolják, ennél a pontnál feladják, és nem látják meg a valódi lehetőségeket az «akadály» mögött.

Ezért is egy másik igazságot szeretnék elmondani önöknek. Az nem teljesen igaz, hogy nem kapnak állást, mert azok szerintünk és a rosszakaró emberek elmondása szerint már mind be vannak töltve. Azok, akik régen a szakmában vannak, szívesen tanítják az újakat. Később büszkén mondják majd el önökről: «Mellettem volt gyakornok. Amit tud, azt tőlem tanulta.» Tudják, mit? Hagyják rájuk! Önök végezzék a munkájukat! Ha önt esetleg mégis zavarná az, hogy mások az ön elért eredményeivel dicsekednek, emlékeztesse magát arra, hogy nem a tanár, hanem a diák mondja meg, kit ismer el a mesterének.

Bár nem gyakran hirdetik meg, de a lapoknál vannak külsősök, akik együttműködnek akár néhány szerkesztőséggel is. Ők legtöbbször olyan témákról írnak, amelyekről a teljes állásban lévők nem. Ennek egyik oka az, hogy a teljes állást birtokló újságírók némelyikének nincs rá elegendő ideje elhagyni a szerkesztőséget, és megszámolniuk például, hogy hány csomó kutyaürüléket nem takarítottak el a kutyagazdik a mai reggelen az egyik legforgalmasabb utcában. És nem lehetnek mindenütt ott, amikor kinyitnak vagy éppen bezárnak egy boltot. Meg aztán ott van a csalódás, amin sok újságíró nem tudja túltenni magát évekig. Igen, szokjanak hozzá, hogy ez a szakma sok csalódással is jár.

Rivális lap lenyúlta a sztorit, amiről ön azt gondolta, hogy senki nem tud róla az egész univerzumban. És tessék, már meg is jelent egy másik újságban. Nagyon számít az, hogy milyen erőbedobással dolgozunk. Amikor lehetőséget kapunk az élettől, és megvilágíthatunk egy fontos történést, ne odázzuk el az írást, a munka nehezebb részét. Amikor rátalál egy témára, ami ön szerint lázba hozná az olvasóközönséget, és hálásak lennének, amiért megosztotta velük az élményt, akár jó vagy talán rossz is az, ne essen a mámor vagy a kábulat állapotába. Bármennyire jó érzés is az alkotásnak ez a startrésze, azonnal lássunk hozzá dolgozni, hogy a megfelelő időben leközölhessék az irományunkat.