Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek

Az újságíró

Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek

Jászter Zoltán

«Beszéltem én a szívemmel…»

(A Prédikátor, Biblia)

Photograph Zoltan Yaster

© Jászter Zoltán, 2025

© Zoltan Yaster, photos, 2025

ISBN 978-5-4483-2777-3

Created with Ridero smart publishing system

Előszó

Ebből a könyvből megtudhatod, hogyan csinálták mások. A stratégia ugyanúgy érvényes bármely más szakmára is. Van, amikor az előre nem látható események eredményeként éppen ott vagyunk a történések középpontjában. De biztosan egyetértesz azzal, hogy a legtöbben nem bíznánk a jövőnket a véletlenekre és puszta ígéretekre. Ehelyett a saját kezünkbe vesszük az életünk irányítását. Ha másoknak sikerült, meglátod, neked is menni fog majd. És végre a saját életedet élheted.

Bob Clover

1

A fiatalember, még mielőtt kilépett volna az ajtón, gondolatban meg akart győződni arról, hogy ott vannak-e nála azok a szükséges dolgok, pontosabban az az öt dolog, amelyek nélkül soha nem hagyja el a lakását. Előbb a nadrágja, azután pedig a zakója zsebeit is megtapogatta. Még egy inggallér-igazítás a tükör előtt, és rohanás kifelé. Rohanás, mert már igyekeznie kell ahhoz, hogy időben elérje a reggelit. «Reggel 6-tól 10-ig» – szól a reggelit hirdető felirat az étterem vitrinjében. Szerencsére nem kell sokat futnia, mert annak az épületnek a földszintjén van az étterem, ahol ő bérel lakást a második emeleten. Már két perccel elmúlt tíz óra.

Fut le a lépcsőn, az első emeleten a korlátba kapaszkodva lendületből a következő hat lépcsőfokot átugorja. Mialatt továbbfut lefelé, átvillan az agyán a gondolat, hogy az idő gyorsabb nála, de már rég arról ábrándozik, hogy egyszer megpróbálhatná legyőzni, és most ismét átugorja a következő pár lépcsőfokot. Majd ezután egy erős mozdulattal továbblendíti magát lefelé. Éppen ma reggel határozta el, hogy minden napját remekművé alkotja, és megtalálja benne a rejtett kincseket. Amikor leért a lépcsőn, a kijárati ajtót csak úgy rutinból, bal könyökkel nyitotta, mint máskor, ha sietett.

Az utcára kilépve elkanyarodik jobbra, majd kicsit tovább a saroknál ismét jobbra fordul. Az étterem ajtaját két kezével betolja, és már csak 14 lépés maradt hátra a pultig. Innentől kezdve nem fut, hanem mintha mit sem tudna az időről, nyugodtan a pulthoz sétál az egyik szabad kiszolgálólányhoz, aki már azóta igyekezett vizuális kapcsolatot teremteni kettejük között, amikor a srác kinyitotta maga előtt a bejárati ajtót. A lány a pénztárgép mögül mosolyog vissza.

– Reggeli menüt szeretnék – állt elő kérésével a fiatalember.

– Azt már lekéste – jött a válasz fénysebességgel.

Hirtelen megváltozott a mosoly természete a felszolgálólány arcán. A válaszában megjelent az uralkodói hangnem, és valami bosszantó, egyértelmű elutasítás is. A méd—perzsa törvény szerinti visszavonhatatlan kijelentés. A fiatalember újra próbálkozott. Nagy Sándor-i ambícióval és elszántsággal döntötte el, hogy nem adja fel harcát a reggeliért.

– Még alig múlt tíz óra. Nem lehetne kivételt tenni? Én gyakran megfordulok itt…

A lány arcára ekkor kiült az «akkor is úgy lesz, ahogy én akarom» jelmondat. Ismerős ez a tekintet, tele van vele a világ. Ezért a mi emberünk már el sem mondta, hogy az étterem fölött lakik, és naponta itt étkezik, és ami még előnyösebbé kellene hogy tegye a helyzetét, az, hogy természetesen ugyanitt issza meg a reggeli kávéját. Ez bizony nem akármilyen kapcsolat közte és az étterem között. A kávé rendszeres fogyasztása ugyanazon a helyen felér egy intim kapcsolattal. Aztán a lányra nézett, és hamar azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen típusú embereket semmivel nem lehet meggyőzni, és másik menüt kell választania, ha nem akarja elrontani ezt a napot mindjárt az elején. Csak tovább dühítené ezt a «szipirtyót».

Kicsit elszégyellte magát ezért a minősítésért, de egy másik énje mégis helyeselte és még tetszését is adta erre a jelzőre. Úgysem tudja megváltoztatni mások gondolkodási módját, akkor meg miért bosszankodna tovább?

Amikor már majdnem lemondott a reggeli menüről, akkor odalépett egy elbűvölően bájos fiatal lány ízléses kosztümben.

– Segíthetek? Hallottam, reggelizni szeretne. Sajnos már nincs nagy választék, de azért szívesen felszolgáljuk önnek a reggelit.

Levi nem tud minden szóra odafigyelni. Az jár a fejében, hogy pontosan azért ez a lány felügyel itt a dolgokra, mert tudja a dolgát, a másik, bár idősebb, még mindig csak felszolgálónő. Ez a lány bámulatos, de a jellemével még vonzóbbá tette magát. A különbség kettejük között tapintható. Az egyik kibúvókat, a másik megoldást keres, ha feladattal áll szemben.

A kedves hang és a mosoly visszahozta a fiatalember jó hangulatát. Ez nagyon fontos reggelente, amikor az ember kilép a zord világba, amely tele van «szipirtyókkal». Most mégis majd kiugrik a bőréből, hogy az alapigazságok, amelyekben annyira hisz, érvényesülnek a mindennapokban.

Amíg a reggelire várt, ismét számolgatni kezdte, megvan-e az az öt dolog, amelyek nélkül soha nem hagyja el a lakását. Biztos, hogy nem hagyott otthon valamit a nagy sietségében? Ezek közül az anyja szerint a legfontosabb a pénztárcája, hogy legyen nála elegendő pénz. Szomorú mosoly ült ki az arcára. De pillanatok alatt már arra gondolt, hogy az idő múlásával az öt dolog hatra nőtte ki magát, és ha a nélkülözhetetlen dolgok gyarapodnának a jövőben, akkor a zakó- és nadrágzsebek már nem lesznek elegendőek.

Ismét a pult mögött álló lányokat bámulta. Az járt a fejében, hogy vannak emberek, akiket úgy lehetne jellemezni, hogy «miért, azért, mert» és «miért, azért, hogy». Vagy nem is. Inkább bemutatkozásnál a nevük helyett is mondhatnák, például így:

– «Azért, mert» vagyok.

– Tiszteletem, «Azért, hogy».

– Hallottam már önökről, végre megértettem az önök közötti szakadék lényegét – folytatja a beszélgetést gondolatban. – Valóban nagyon különböznek egymástól.

Az előbbi mindent megmagyaráz, mindenre talál választ. A másik, az neki jobban tetszik, aki a miértre nem választ, hanem megoldást keres. Az ilyen típusú ember gondol a következményekre, és teljesen tisztán látja magát ennek az életnek nevezett állapotunkban. Látni magunkat azt is jelenti, hogy megértjük azt, hogy akik ma vagyunk, és amivel rendelkezünk, az a saját teremtésművünk. Ez nagy kincs, ha megértjük. És nagy lépés az előrehaladásunk felé. «Csak saját magamat okolhatom a mai napért, akár jó, akár rossz az», szeretik mondogatni az okosabbak.

Mindenki szeretne szabad lenni. Hányszor hallunk olyanokról, akik azonnal változtatnának az életükön, ha megtehetnék? Ahelyett, hogy várnának az ilyen alkalmakra, máris sokat tehetnének a saját érdekükben. A szabadságot nem csak akarni kell, a szabadságot, azt fel kell vállalni, akkor is, ha túl fiatalnak érezzük magunkat hozzá. A szabadság egyenlő a felelősségtudattal. A kérdés az, kész vagyok-e változtatni az életemen, ha nem tetszik az, ahogyan most élem azt? Már a reggelire figyel, és amiért ilyen jól alakultak a dolgok a reggeli párbajban, nem a személyes győzelmét, hanem annak a menedzsernek az eszét ünnepli.

Ugyanitt, ebben az étteremben, talán pont ennél az asztalnál ült két évvel ezelőtt is. Akkor 24 éves volt, tele akarattal. Azután, hogy befejezte az egyetemet, frissdiplomásként nem látta magát a mérnöki pályán. Így arra a következtetésre jutott, hogy nem a saját életét élné tovább, hanem az apjáét, aki mindenáron azon volt, hogy a fia építészmérnök legyen. Eleinte tetszett a gondolat, hogy egyszer majd hatalmas épületek fémjelzik a tudását. Az egyetem hangulata, az persze mindent megért. Nem kellett kínlódnia a tanulás miatt sem, mert a legtöbb tantárgyat hamar megszerette, és a koleszben is megvolt minden, ami széppé és meghatározóvá teszi a diákéveket. De amikor véget ért az euforikus állapot, a diáktársak szétszéledtek mellőle, magára maradt a nagy kérdéssel: «Kinek az életét élem?»

Kinek az életét élem? Ez a kérdés kényelmetlen érzést keltett benne. Mások is éreznek így, de sokkal kevesebben néznek szembe azzal a ténnyel, ami a kérdést olyan komollyá teszi. És még kevesebben veszik a bátorságot, hogy változtassanak ezen. Sokszor évek, sőt évtizedek múlnak el így, és a soha vissza nem térő pillanatok vagy akár az egész élet is elmegy mellettünk. «Hát én nem kérek ebből! Én széppé varázsolom az életemet!» – gondolta Levi, és annyira biztos volt a dolgában, hogy elrejteni sem akarta tovább az örömét. Hogy minek örült? Annak, hogy hozzáláthatott önmaga felfedezéséhez.

«Ki vagyok én valójában?»

Erre a kérdésre hamar megtalálta a választ. Elegendő volt ismét szabadjára engednie az érzelmeit és a vágyait. Ez nem puszta álmodozás volt. Próbált visszautazni a múltba, ahol szárnyalt a boldogságtól, a gyermekkori felszabadult énjéhez, amely nem ismert lehetetlent. Hamar úgy érezte, mintha vulkáni erők szabadulnának fel benne. Világosan kirajzolódott az életcélja és mindaz, amit szeretne megkapni az élettől. Ezután már jobban tisztelte önmagát, és egyszer csak a barátai is észrevették, hogy valami nagyon jó dolog történik vele az életben. Jókedvet vitt a társaságba, mindenütt, mindenkivel jól érezte magát. Mindez azért, mert végre a saját életét élhette.

Az apja szívesen gondoskodna tovább a munkáról. Saját vállalkozásuk van Szicíliában, ahol az új családjával él. Levi inkább itt akart maradni, abban a nagyvárosban, amit már lassan nyolc éve a saját városának tekint, ahol otthonosan mozog, és ihletet kap a mindennapi élethez.

Két évvel ezelőtt mérnöki ügyességgel rajzolta meg a jövőjét. Nem akarta, hogy mások tervezzék meg helyette. Úgy akart élni, amilyennek ő képzelte azt el az álmaiban. Amikor megszületett az ötlete, hogy mit kezd magával az elkövetkező időkben, megmagyarázhatatlan erők törtek fel belőle, és rövid időn belül, hihetetlenül gyorsan megváltoztatták az életét. Most még boldogabb volt, tele energiával. Nem tudott megnyugodni, egész énje azon volt már, hogy megvalósítsa az álmát. Ráhangolta magát a győzelemre. Ettől kezdve a gondolatai, akárcsak egy fantasztában, testet öltöttek és élni kezdtek.

2

Az óvárosnak ennek a részén, pontosabban a piactér mögött a lejtős részen, van egy kikövezett régi utca. Az utca lejtését szárítókötelekhez lehetne hasonlítani. Műhelyek, boltok függenek rajta mindkét oldalon, mintha ruhák lennének, amelyeket rájuk aggattak. Ezek a csodaműhelyek az utca két oldalán már mintegy hat évszázada hirdetik itt, ezen a helyen azt, hogy az élet szép. Mesteremberek, kézművesek, kisiparosok nemzedékről nemzedékre vallják itt ugyanazt a tényt, hogy az élet akkor szép, ha azt csináljuk benne, amit igazán szeretünk.

Levi különös érdeklődéssel figyelte, hogyan lesz az agyagból cserépedény. Órákig elnézte a fazekasmestert, amint megformálja, majd kiégeti a portékáját, és néha milyen nehezen válik meg egy-egy elkészült darabtól. De hát ez az élet rendje. Talán azzal biztatgatja magát, hogy majd jó hasznát veszik az edénynek, és ezért cserébe majd megbecsülik…

A szomszéd műhelyben porcelántárgyakat festenek, odébb egy másikban aranyművesek, egy harmadikban bőrdíszművesek dolgoznak, és így tovább. Mintha a világ mesterei összebeszéltek volna, és nem utcát, hanem kis államot hoztak volna létre ebben a városban.

Az utca másik végében egy festő az óváros utcáiról és a rajta álló épületekről irgalmatlanul ügyetlen képeket fest. Levi ott nem sokáig álldogál, de azért mindig kíváncsian benéz a nagy fekete fakeretes üvegablakon, hogy ott lógnak-e ugyanazok a képek, amelyek már hónapok óta vevőre várnak. Ahogy nézi őket, kényelmetlenné válik a hangulat közte és a festmények között. Mintha amazok is értenék, hogy még sokáig kell ott lógniuk a falon, annyira rondák és esztétikai érzék nélküliek.

Egyszer amint ott ácsingózott a festőműhely előtt, a hátánál megállt egy borzos, rendezetlen frizurájú, magas, pocakos férfi. Levi nem találgatott, azonnal megkérdezte tőle: «Maga a mester?» A festő volt az. Minden gúny nélkül, inkább zavarában kérdezte meg a férfit, aki nem a képeket, hanem őt bámulta. «Mi van, ha rájött, és ismeri a véleményét erről az egészről…» Azt gondolta, hogy a festő megtudta a képektől, hogy gyakran bámészkodik itt, és sokáig kémleli őket. Ezt lehetségesnek tartotta, ugyanis a festők és a vásznak közötti különleges kapcsolatokról legendákat mesélnek az emberek. Máskor igyekezett óvatosabb lenni, amikor elhaladt a műhely előtt. Ez után az élménye után azok a képek még taszítóbbá váltak a számára, és biztos volt abban, hogy a mesterrel együtt összeesküdtek ellene.

Amióta eldöntötte, hogy újságíró lesz, azóta már két év telt el. Kezdetben rengeteget írt a városról. Egyebek közt leírta az élményét a kedvenc utcájáról – és természetesen a festményekről is. Minden nagyobb újságnak elküldözgette a cikkeit. Napok, hetek, másfél, majd két teljes hónapon át folytatta az ostromakcióját. Rendesen sortűz alá vette a lapokat. Mindenről írt, amit látott, amit tett, akikkel találkozott. Színházakról, társulatokról, mindenki által dicsért előadásokról, fotó- és más kiállításokról. A stratégia bevált.

A közvélemény azt tartja, hogy minden valamirevaló munkahely már foglalt a szerkesztőségekben. Ez az állítás, amit szívesen terjesztenek azok, akik csak foglalják a munkahelyeket, részben azért igaz is. Meg nem is. És ez minden más szakmára is éppen úgy igaz. Levit ez sem riasztotta el. Úgy érvelt, hogy az természetes, hogy minden újságnál szeretik az új anyagokat, vagyis a más szemszögből meglátott dolgokat. Ebben minden vezető újság főszerkesztője érdekelt. Azt akarta, hogy mások is, mit mások, százezrek tudjanak az élményeiről. Ami személyesen érdekelte, azt a társadalom számára is fontosnak tartotta, és eszébe sem jutott feladni az álmait mindjárt az út elején. Úgy döntött, hogy minél több újságnak küldi el az irományait, annál jobban csiszolja saját magát a mesterségben. Nem tartja időfecsérlésnek, ha közben tanulja a szakmát. Az, hogy az úton van, már az is nagy élményt jelentett neki. Nem akadályt, inkább tanulási lehetőséget látott a kezdeti nehézségekben.

Egy napon végre kapott visszajelzést. Ezt máris kisebb győzelemnek nevezte, amely nagyobb győzelmek felé viszi majd később. Felkérték az egyik napilapnál, hogy írjon hetente egy rövid cikket abban a stílusban, amit nekik küldött két hónapon keresztül. Leközölték három korábban beküldött cikkét is. Heti egy cikk, 2500 karakter. Négynapi zsebpénzt már megkeresett havonta.

Az első, de legfontosabb lépést megtette az álmai felé. Elhitte, hogy képes arra, amit szeretne csinálni az életében. Diákéveiben sokat sportolt, atlétikai versenyeken képviselte az egyetemet. Végigfutni, vagy éppen úszni és célba érni, erről szóltak a versenyek. Soha eszében sem volt feladni azt, amit szívesen csinált. Mielőtt lefutotta vagy leúszta a távot, vizuálisan elképzelte néhány másodperc alatt az egész pályát, és gondolatban végigcsinálta. Szerette ezt a gyakorlatot, mert meglátta benne a lehetőséget a győzelemre. A feladat első részeként végiggondolta a pályát, ezután csak megismételte, de sokkal nagyobb erőbedobással a valóságban. Teljesen ott volt a sportágban, és csak egy dolog létezett, a cél.

Mindennap foglalkozik valamennyit az újságírással. Ez lehet egy szakirodalom olvasgatása, vagy éppen írogatások, a lényeg, hogy kapcsolatban legyen a szakmával. Tapasztalatból tudja, hogy a gondolatok materializálódnak, mint a sportban átélhette azelőtt, hogyan válna valósággá az életünkben. Olyan kémiai reakciókat indítanak be az agyunkban, amelyektől képesek vagyunk a jelenben élni minden figyelemelterelődés nélkül. Mivel egy pillanatban csak egy dologra tudunk összpontosítottan odafigyelni, Levi ezért maximálisan megpróbálja, kihasználja az ebben rejlő lehetőségeket.

Késedelem nélkül önképzésbe kezdett. Úgy érvelt, hogy amit mások megvalósítottak az életükben, ahhoz neki is megvan a képessége, csak a felszínre kell segíteni. Először meg kell tanulnia, mások hogyan kezdtek bele, és mitől váltak olyan profivá a mesterségükben. Minden ebben rejlik. Nem múlt el úgy nap, hogy valami újat meg ne tanult volna az újságírásról. Mindent elolvasott a témában, amiről úgy gondolta, hogy segít tökéletesíteni a tudását ebben a tárgyban. A gondolataira is vigyázott. Csak arra akart odafigyelni, ami előbbre viszi majd a célja felé, és nem hátráltatja, vagy téríti más irányba az útról, amire rálépett, miután legyőzte a félelmét az ismeretlen előtt. Nem magától az ismeretlentől félt, hiszen azt nem ismeri. Ő azzal a félelemmel küzdött, amelyet akkor érzünk, ha a már ismertből egy másik útra térünk.

Ahányszor csak ír, mindig a szavak erejére gondol. Arra, hogy a tetteket gondolatok és szavak előzik meg. Így tehát nem csak a gondolat, a szó is testet ölt. Vannak nyelvek, amelyeken a szó dolgot is jelent. A folyamat tapintható. Amit rólunk gondolnak mások, azt szavakba foglalják, és minden, amit azután mondanak rólunk, az tulajdonképpen meghatározza a helyzetünket a társadalomban, az életben. És mint tudjuk, a legtöbben nem hajlamosak mások jó oldalaira összpontosítani, ehelyett a hiányosságokat könnyebben meglátják, sőt vannak, akik keresik másokban, meg is találják, és akkor a másokról kimondott szó már fegyverré válik a kezükben. Könnyű elkövetni ezt a nagy ostobaságot, ha nem vigyázunk.

«Ha valakiről hallunk a híradásban, hogy gyilkosságot követett el, akkor legtöbben azt mondjuk: «Hogy tehetett ilyet?» Pedig sokan csak azért nem követnek el gaztettet, mert félnek az igazságszolgáltatástól, ami utoléri őket. Vagy nem? Olyan ez, mint annak a fiatalembernek a tette, aki fejbe lőtte magát, és nem halt meg. A golyó az agyát nem sértette meg, így életben maradt. Kockázatos lenne megismételni a tettét, és úgy következtetni, hogy hátha nekünk is sikerül életben maradnunk csak azért, mert ő nem halt meg. Legtöbben félnek a büntetéstől, és nem azért nem ölnek, mert erkölcsösek.

Milyen gyakran kívánjuk mi, emberek egymás halálát? Ha biztosak lennénk abban, hogy senki nem büntet meg majd érte, hanem még talán helyeslik is, akkor szörnyekké válnánk. Vagy pedig áldozattá.» Levi sokszor úgy aludt el olvasás vagy írás közben, mint ezen az estén is.

3

Minden szerző szereti öntömjénezni magát. Dicsőségre meg hírnévre is vágyik. A mi hősünk sem kivétel ez alól. Legkevesebb annyit szeretne, hogy mindenki elolvassa a jegyzeteit, és a legnézettebb állami és kereskedelmi tévécsatornákon beolvassák őket, és persze a rádióban. Amikor forgalmi dugóba kényszerülnek, az emberek az autójukban csak ezt hallhassák.

Két hónappal azután, hogy megjelentek az első írásai, elhatározta, hogy segít munkát találni azoknak, akik nehezen találják meg azt, amit igazán szeretnének csinálni az életükben. Próbált anyagot összegyűjteni, majd publikált is a témában, de úgy érezte, ennél többet is tehet. Legfőbb célja ugyanis az volt, hogy ne munkát, hanem az álmaikhoz visszavezető utat segítsen megtalálni másoknak. Akkor már volt egy kevés tapasztalata az írásban, bár még többnyire csak elméletben értette a hivatása lényegét, de végre egy igazi szerkesztőségben dolgozhatott. Rovatvezetést ajánlottak neki, mert ahogyan azt korábban feltételezte, minden újság vezetőségének érdeke, hogy új írásokkal frissítsék és így időről időre továbblendítsék az újságjukat. Csak éppen erről nem raknak ki hirdetést sehol. Miért? Talán azt a benyomást szeretnék kelteni az olvasókban, hogy náluk minden rendben van. De a valóság sokkal nyomorúságosabb, és a szerkesztőségeknek mindennap meg kell küzdeniük a létfennmaradásukért.

A napilap hetente kétszer közölte le az írásait. A város tele volt témákkal. Ezt nem mindenki látta meg, főleg nem az ő kollégái, mert azok közül a legtöbben szenzációs dolgok után hajhásztak. A jobbnál jobb anyagok viszont ott hevertek a lábaik előtt, csak le kellett hajolniuk értük. Igen, le kellett hajolni értük, és erre csak egy kezdő, nem mások ízlése formálta fiatal újságíró képes. Mindenről, ami őt lelkesítette, arról írt. Hamarosan pedig átvitte a gyakorlatba a tervét, hogy mások is élvezhessék végre az életüket, és mondjanak határozott nemet a haszontalan elfoglaltságoknak.

Levi nem vesztegette az idejét. Nem várta meg, míg megtanul mindent a szakmáról és az életről. Elhatározta hát, hogy nem lenne etikus ölbe tett kézzel nézni mások sikerét, míg a saját élete észrevétlenül elillan mellette. Nem akart örök fogyasztóvá válni, akinek mások adják el a termékeiket, bármiről legyen is szó. Ezért azonnal megrajzolta a térképet, amelyen bár nem kis akadályok gördülnek az utazó elé, de legalább visszavezeti a személyt önmagához, és ha az ember bátran az útra lép, végre nem mások, hanem a saját életét éli majd.

Hetente egy alkalommal egy pincehelyiségben előadást tartott fiatal pályakezdőknek. Néhány szék, egy ócska asztal és egy iskolatábla volt a berendezés. A helyiségben kitűnőnek csak a világítást lehetett nevezni. A fény pótolt minden más hiányosságot, ezért vidámnak látta ezt a helyet. Olcsó volt a terem bérlése, és első alkalommal hatan jöttek el az előadásra. A szerkesztőségben nem tudott senki semmit a tervéről. Nem is volt erre szükség, úgyis csak gúnnyal és hitetlenkedve néznének a dologra, ez pedig negatív hatással lenne rá. Talán le is törné, és elkedvetlenítené attól, hogy véghez vigye a tervét. Levi nem csak ebben a dologban volt óvatos, más foglalatosságait sem mondta el másoknak addig, amíg meg nem valósította azokat. Az első előadás témáját három másik újságban hirdette meg. Ott tanfolyamnak nevezte. Fiatalokat célzott meg a hirdetéssel, akiknek nem csupán tetszik az írás, hanem akik komolyan szeretnének újságírással foglalkozni.

Levi természetből érzett rá az újságírás egyik alapvető lényegére, éspedig arra, hogy A TÉMA LEGYEN EREDETI. Ez volt az első előadás fő gondolatmenete. Amikor néhány szót váltott a jelenlévőkkel, odament az asztalhoz, üdvözölte őket, helyet kínált mindenkinek, majd jött a bemutatkozás. Akik eljöttek, az a hat ember, különböző korúak voltak. Az egyikük a második sorban, jobb oldalon, egy gimnazista srác.

A többiekhez képest ő a legfiatalabb. Felemelte a karját, és kérdést tett fel.

– Igaz, hogy az első előadás ingyenes? Semmi nem változott, minden maradt úgy, ahogy az a hirdetésben le volt írva?

– Igen – szólt vissza Levi, majd a srácra nézve folytatta. – Sőt, gimnazistáknak a második és a harmadik is ingyen lesz.

A teremben nevetés tört ki. Ettől a fiú arca felvidult. Olyan kényelmesen belesüppedt a székébe, amely az egyetlen bőrhuzatos forgószék a teremben, mintha mindig itt akarna maradni. Levi mosolygott, és arra gondolt, hogy legközelebb egy egész gimnáziumot kell majd befogadnia a pincehelyiségnek.

A jelenlévők között volt olyan is, aki a művészeti főiskola elvégzése után most, négy évvel később szupermarketben, árukirakóként dolgozik, és már nagyon szeretne váltani valami jobbra az életében. Egy lány elhozta a barátját, akit láthatóan az egész nem érdekelt, és csak azért jött, mert amúgy nem tudott volna mit kezdeni magával otthon. Állandóan együtt vannak. Eljött még egy anyuka a kisfiával. Így együtt egy egész bájos kis társaság jött össze. Hogy hányan lesznek majd közülük újságírók? A történet nem erről szól. Levi belekezdett az előadásba.

– Minden újságíró igyekszik eredetivé és érdekessé tenni az írását. Sokaknál idővel a lelkesedés lanyhul, és amint az olvasók ezt megérzik, eltávolodnak a szerzőtől, akármilyen nagynevű is legyen.

Levi diákéveiben nagyon megkedvelte Voltaire-t. Talán azért is, mert bátran leleplezte azokat, akik évszázadokon át erőszakkal, önkényesen uralkodtak az emberi elmén, akik minden kérdésre, kételkedésre, józan ellenérvekre a Bastille-t használták nevelési eszközül. Voltaire soha nem hátrált meg a gáncsoskodó és önmutogató egyénektől. Levi mindig könnyen és lelkesedéssel beszélt róla, ahogyan ez alkalommal is. Voltaire mindig tanít, és Levi szívesen beleszőtte szavait a mondanivalójába. A szavaiból kitűnt, hogy csodálja azt az embert. Az életét, na és az elszántságát abban, ahogyan küzdött az elveiért, nem kímélve fáradságot, szükséget, ha az ügy azt megkívánta, vagy a gyakori utazásokat, amit a Nagy Ember nem fényűzésből, hanem sokszor elkötelezettségből vagy kényszerből tett meg.

A fiatalember szerette megosztani másokkal azt, amit maga is megszeretett, és amiről úgy érezte, hogy másoknak is hallaniuk kell. Kedvenc történetei közé tartozott az, amikor egyszer Voltaire ebéden vett részt, és ékesszólásával lenyűgözte a hallgatóit. Egy Rohan nevű lovag, aki szintén részt vett az ebéden, hangosan megkérdezte: «Ki az a fiatalember, aki olyan hangosan beszél?» A válasz nem váratott magára sokat. Voltaire tisztában volt a saját tudásával, értékrendjével. Neki nem volt jogcíme, rangja, de éles elméjével többre vitte, mint bárki más a Francia Birodalomban. «Nagyuram – felelte gyorsan Voltaire —, olyan ember, aki nem visel nagy nevet, de tiszteletet szerez a nevének.» Egy lovagnak nem válaszolhatott így senki. Ez bűnnek számított. Az a «tiszteletre méltó» úriember összeszedett valami csőcseléket, és megverette azt, aki a tudásával szerzett nevet magának. Állítólagos szemtanúk szerint a fejét nem bántották, mert ahogyan azt később elmesélték, biztosak voltak benne, hogy ebből a fejből még valami jó dolog jöhet ki.