Edes Anna

скачать книгу бесплатно


– Senkit.

– Jobb is. Csak elrontják. Nem mondom, ha valakije jön. Az apja, vagy a bátyja. Akkor engedélyt kér, hogy találkozhassék velük. Különben minden második vasárnapja szabad. Délután háromtól hétig. De hétkor már itthon kell lennie.

Ficsor sovány batyucskát hozott föl, kockás kendőbe kötözve.

Vizyné – élve úrnői jogával – kibontotta. Mindig batyuvizsgálás alkalmával győződött meg először, hogy lop-e majd az új cseléd.

Kevés holmit talált.

Néhány rongyos pamutzsebkendő, melyen nincs monogram – tehát valószínűleg nem lopta —, egy már erősen viselt, kék kartonruha, pár fejrevaló kendő, egy uraságoktól levetett férficipő, melyet valahonnan ajándékba kaphatott, egy kerek reklám-kézitükör, a cég jelzésével, egy vasfésű, még tele gubancos hajával.

Aztán egy horpadt, sárgapléh gyermektrombita, melyről piros bojt lóg.

Ezt kezébe vette, nézegette. Nem tudta elképzelni, hogy mire használhatja a trombitát a cseléd.

Katica nyitott be, magasra emelt fővel, egy megsértett hercegnő fölényes mosolyával, hogy a déli asztalt leszedje. Vizyné már nem engedte hozzányúlni. Kiküldte, és maga is utánament.

Távollétét Ficsor arra használta föl, hogy színvallásra bírja unokahúgát.

– No?

Anna hallgatott.

– Jó hely – mondta a házmester. – Príma hely. Gazdagok. Az övék a ház. Ez az egész ház. Az úr tanácsos. Méltóságosok.

Többet nem beszéltek.

A szegény emberek kedélytelen atyafisága fűzte őket egybe, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent, mert nincsenek kedves, közös emlékeik, csak egymás mellett élnek, folyton dolgozva, önmagukba zárva, egymásnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban.

Vizyné Katicát úgy akarta kilopni innen, mint a közkórházakból a kolerás halottat, hogy meg ne fertőzze a még egészségest.

Eléje lökte bérét, s azt mondta, hogy azonnal szedje batyuját.

Amíg csomagolt, a körmére nézett, hogy nem visz-e el valamit.

Katicának sem volt vastagabb batyuja, mint Annának, de önérzete az volt. Mielőtt elindult volna, gavalléros mozdulattal visszaadta a kötött lélekmelegítőt, melyet ajándékba kapott.

Ő is fertőzöttnek érezte mindazt, ami erre a házra emlékeztetné, ahol ennyire megsértették.

Az asszony elfogadta a lélekmelegítőt, aztán sarkára csapta az ajtót.

Visszajövet már egészen más hangon beszélt Annához, azon a hangon, melyen majd mindig beszél hozzá:

– Jöjjön, Anna, átadom a lakást. Szobáról szobára vezette.

– Ez itt a dolgozó. A könyveket naponta letörölgeti, de az íróasztalról semmit sem mozdít el, az úr finnyás a holmijára. Értette? Erre is roppant vigyázzon.

Egy kitömött bagoly bámult a lányra, sárga üvegszemmel.

Anna pár lépésnyi távolságból követte Vizynét és Ficsort, lógázva batyuját.

– Az ebédlőt már látta. Ez a szennyesláda. Az a szekrény természetesen majd kikerül innen.

A szalonban így szólt:

– No, erre is ráfér a takarítás. Majd kirakjuk. A zongorát valamivel előbbre húzzuk. Lesz dolog, annyi bizonyos.

Anna a piros szőnyeggel takart hencser mellett állott, úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett. Vizyné és Ficsor már a hálóban volt. Csak azt hallotta, amint az asszony sürgette:

– Miért nem jön? Furcsa lány – szólt oda Ficsorhoz. – Eleinte bizony nehéz lesz vele.

A hálóból kis futórózsákkal mintázott sárga tapétaajtó nyílt a sötét, nyirkos fürdőszobába, ahol búsan locsogtak az elrontott csapok.

– Oltsa el a villanyt – parancsolt Annának. – Ugorjon, fiam. Egy-kettő. Ha valahonnan kimegy, mindig oltsa el. Nem szabad pocsékolni ebben a drága világban. És az ajtót is csukja be maga után. Egy fáradság. Léghuzam van.