скачать книгу бесплатно
Most a nyakát tapogatta meg a fejét, az ő ütött-kopott fejét, mely olyan volt, mint az alma, melyet viharok után kosárszámra, szinte ingyen szoktak vesztegetni a piacon, hiszen annyi van belőle.
Vizyné szeretetreméltóan leültette, s a karjára tette kezét.
– Nézze, Ficsor, most segíthetne rajtam. Okvetlen hozza el azt a lányt. Én már föl is mondtam az enyémnek. Hálás leszek érte.
A házmester ugrott, hogy megragadja a szabaduláshoz vezető kilincset. Vizyné tartóztatta:
– Szóval már három éve szolgál Pesten? De hát hogy van, hogy eddig sohase láttam maguknál?
– Mert az ilyen, kezit csókolom. Sehova se jár. Nem lehet azt se látni, se hallani. Nagyon csöndes.
– De remélem, erős. Bírja ezt a négy szobát?
– Az? Akár nyolcat is. Falusi lány.
– És megbízható?
– Majd meg tetszik látni. Én nem sokat beszélek. Csak annyit mondok a méltóságos asszonynak – s Ficsor elnémult.
– Mit?
– Hogy meg lesz vele elégedve.
A házmester délben érkezett vissza. Jó hír mosolygott bajusza alól: beszélt a lánnyal, hajlandó beszegődni, holnap el is jön, hogy megállapodjanak.
De másnap nem jött el.
Olyan események következtek be, melyek mindent fölborítottak. Budapestet megszállták. Nem úgy, ahogy Tatár Gábor és Vizy jósolta, hanem a románok vonultak be, átkelve a Tiszán, dacolva a nagyhatalmak tilalmával, maguk vették birtokukba a várost. Vadonatúj egyenruhákban feszítettek az éhes, lerongyolódott pestiek között, mintegy kiöltözködve erre a históriai vendégszereplésre. Trombitáik fülsiketítő lármával recsegtek. Egyetlen lépést se tettek e hatalmas, égnek fordított hangszerek nélkül, melyekkel nyilván Trajánus császárt, a római cohorsokat, a világverő légiókat igyekeztek a döbbent, megalázott ország emlékezetébe idézni.
Ezt sem a magyarok, sem a románok nem bírták volna elképzelni soha, legvadabb lázálmaikban sem. Meglepődve pillantottak egymásra, csodálkozva azon, hogy mi is történt. Hihetetlen volt.
A magyarok látták ablakaikból, hogy már román autók cikáznak az utcákon, de nem hitték el. Maguk a románok se hitték el mindjárt.
Főpincérek ugrottak eléjük alázatosan, liftesfiúk kalauzolták őket a felvonókon, arra mentek, amerre kedvük tartotta. Kissé zavarba jöttek.
Mint aki álmodik, hogy hirtelenül egy meseországba téved, és érzi, hogy vágya előtt nincs semmi gát, eleinte nem tudták, mit kívánjanak, s gyerekes mohóságukban az értéktelen, mutatós holmit választották az értékes helyett.
Mindenekelőtt leszereltették a magánlakások telefonjait. Két hadiszekér megtetejezve telefonkészülékekkel, elszakított drótokkal végigdöcögött a Krisztina körúton.
Majd váratlanul megjelentek ruharaktárakban, gyárakban, kórházakban, ahol egy megtört, öreg magyar fogadta őket, az igazgató, régimódi szalonkabátban, s kezdetleges franciasággal majdnem sírva dadogta el előre betanult udvarias tiltakozását, a nagyántántra hivatkozva, de a tiszt csak egyet intett, mire nyíltak az ajtók, máris vitték a ruhákat, a gépeket, a betegek köpenyeit és lepedőit, jóvátételi összegül, hadisarcul.
Másrészt őrködtek a polgárok épsége fölött, megtoroltak minden kísérletet, mely a magánvagyon vagy a közbiztonság ellen irányul. Sorra járták a házakat. Bilincsbevert, sápadt terroristákat kísértek, akik fejüket mélyen lecsüggesztették. Megkezdődött a tánc, a nagy tánc, melyről Ficsor beszélt.
Vizy Kornél háza átvéve e történelmi napok idegességét úgy zengett, mint a köpű. Most Druma, a daliás termetű ügyvéd rohant föl, s aktatáskájával hadonászva újságolta, hogy elkergették a szociáldemokrata kormányt, polgári kormány vette át az uralmat. Most Drumáné sikoltozva hozta be az utcáról karon ülő kisfiát, mert ott valami verekedés támadt. Most Etel adta hírül, hogy egy kommunistát megint istenigazában helybenhagytak. Most Moviszter doktor rendeléséről távozó szív— és tüdőbetegek politizáltak Vizyék ajtaja előtt. Most Stefi szónokolt, a Drumáék ellenforradalmi cselédje, aki mosogatás után népgyűlésekre járt, s hazajövet lázas arccal mesélte el, mit hallott, és a második emeleti folyosó karfájára hajolva kiabált, hogy minden szocit föl kellene kötni.
Vizyné csak néha lépett ki ebbe a bomolt lépcsőházba, hogy Ficsort keresse.
– Mondja, milyen vallású az a lány?
– Katolikus, méltóságos asszony, katolikus.
Ezt helyeselte.
A katolikus lányok kedvesebbek, szerényebbek, nem olyan nyakasok és követelőzők, mint a reformátusok. Igaz, hogy a katolikusok könnyelműek, folyton énekelnek, hamar elzüllenek. Ha egyszer gurulni kezdenek a lejtőn, akkor nem lehet őket megállítani, a mennyországból lezuhannak egyenesen a pokolba.
Egyszer a Krisztina téren csípte el a házmestert:
– És hol született?
– Kajáron. Az ángyom lánya. Mondtam, balatoni.
Az asszonyra ez is kellemesen hatott. Valamikor, hogy a kislánya még élt, Balatonfüreden nyaraltak. Erre a nyárra, mely csupa gyermekkacaj, hullámzaj és cigánymuzsika volt, boldogan gondolt vissza. Aztán úgy emlékezett, hogy valakitől dicsérni is hallotta a “balatoni lányokat”.
A hetipiacon Ficsornét fogta meg:
– Igaz, mi is a neve?
– Jé – csodálkozott a termetes asszonyság —, még nem is tetszik tudni? Anna.
– Anna – ismételte Vizyné, s a puha, kedves nőnevet rokonszenvesnek találta, mert eddig sohase volt sem Anna nevű cselédje, sem Anna nevű rokona, ami feltétlenül zavarta volna. – Anna – mondta még egyszer, s a szó megnyugtatta, úgy hullt rá, mint valami fehér, mint a manna.
Ficsor megtett mindent, hogy rokonát elcsalja. Nyomban munkába állt, s feleségével fölváltva futkosott az Árok utcába. Tudta, hogy mi a tét. Délelőttönként látta a kommunistákat, akiket ebrúdon dobtak ki a hivatalból. Egy fiatalember a kapujuk előtt haladt. Halántékáról vékony, eleven pántlikaként szivárgott a vér, zsebkendőjével törölgette. A házmester ilyenkor megkettőzte buzgalmát. Ez azonban nem sokat ért. Egyelőre csak Cifkánéval beszélhetett, Bartos sógornőjével, aki a szemlészéknél lakott. A szemlész nem volt hajlandó elengedni a lányt, csak úgy, ha Ficsor újat hoz helyette, aki éppily megfelelő. Annának is hiába rágták a fülét. Az ötölt-hatolt, nem egészen értette, hogy miről van szó, meg aztán sajnálta a gyerekeket, a Bandikát és Pistikét, akiket nagyon megszeretett. Azért megígérte, hogy majd elnéz hozzájuk. De nem állta szavát. Később azt mondta, hogy “meggondolta”.
Vizyné szemrehányásokat tett:
– Mért nem hozza már el? Legalább látni szeretném.
– Ma mosás van.
– Hát mosást is vállal?
– Hogyne. Mos, vasal, mégpedig hogyan.
Máskor ez a kifogás:
– A gyerekeket vitte sétálni.
– Bandikát? – kérdezte az asszony, aki némileg már ismerte a családi viszonyokat.
– Azt, a négyéveset.
– Nézze, ne hitegessen. Beszéljen őszintén. Nekem biztosan tudnom kell, hogy számíthatok-e rá.
– Számíthat, méltóságos asszonyom. Őszintén beszélek.
Aztán a házmester eltűnt szeme elől. Túlórázott a postán, otthon csak pár percre – inkognitóban – jelent meg, bujdosott. Ficsorné mindig azt mondta, hogy épp a lánynál van.
A hónap közepe veszedelmes gyorsasággal közeledett. Vizyné már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy megtartja Katicát, aki fölmondás után – mióta tudta, hogy nincs végképp hozzáláncolva – már nem is látszott olyan ellenszenvesnek. Katica elszegődött egy drogistához, tizenötödikére be kellett állnia. Nyilvánvaló volt, hogy cseléd nélkül marad, most, télvíz előtt, ebben a tébolyult világban, az ura még komorabb lesz, megint nem fogadhatnak vendégeket, nem járhatnak sehová, mint a Héring Lujzika után, abban a keserves két hónapban, melynek emléke lidércnyomásként feküdt mellére.
Annáról – úgy látszott – le kellett mondania. De elhatározta, hogy azért se hagyja magát. Nem hiába volt huszárezredes a boldogult édesapja, s katona mind a két nagyapja, katonaenergia lakozott szívós testében, melynek most ősei – századok távolságából is – erőt adtak erre a várostromra. Nyakába vette a várost. Egész nap talpalt. Elhanyagolt ismerőseinél érdeklődött, nem tudnának-e valakit. Többnyire egy szánakozó mosolyt kapott válaszul. Ekkor végigjárta a kálváriát, melynek már unalomig ismerte minden állomását.
Először is a rendőrségre futott. A rendőrségnek másban fájt a feje. Került-fordult a tolonckocsi, gazdag ember-rakományát hozta-vitte. Künn az udvaron festetlen falócákon szorongtak a gyanúsítottak, gyermek és aggastyán kommunisták, nők, rongyban és selyemben, kisírt szemmel, várva sorsukat. Vizyné a cselédkapitányhoz küldte be névjegyét.
Az tudta, hogy mit óhajt, és soron kívül fogadta. Bizonyos fásult részvéttel tekintett rá, mint idegorvos a gyógyíthatatlan betegére. Kicsit vigasztalta, majd a cselédszerzőhöz utasította.
Nem sok reménnyel vágott neki ennek az útnak sem. Inkább csak azért, hogy kissé tájékozódjék. A bádog-cégérek – kék, piros, zöld kockákban – hirdették a szakácsnőket, a szobalányokat, a szoptatósdadákat, mindem rendű és rangú cseléddel, már rég letűnt kánaáni bőséggel kérkedve, akár az üres vendéglők, melyek aranybetűs üvegtáblákon hívták fel a közönség figyelmét, hogy “a nap és éjjel minden órájában friss ételek kaphatók”, vagy a trafikok, melyek “bel— és külföldi dohányáruk”-kal dicsekedtek, de csak szipkát és öngyújtóhoz való tűzkövet árultak.
Budán egyáltalán nem volt lány. Kerületről kerületre járt, míg a Ferencvárosban talált néhányat.
Hajlongva jött eléje a cselédszerző, ezt már régen ismerte, mint minden cselédszerzőt. Halvány, ravaszdi csirkefogó-alak volt, ezüst óralánccal mellényén. Minden úrnőnek hízelgett, minden cselédet “hölgy”-nek nevezett az üzlete érdekében. Suttogva ajánlotta portékáját.
A facér nőszemélyek a fal melletti szalmaszékeken trécseltek, mint petrezselymet áruló kisasszonyok holmi iszonyú bálban. Mikor belépett, elhallgattak. Közvetlenséget igyekeztek arcukra erőltetni és közönyt, arra gondolva, hogy kettőn áll a vásár, de azért nem bírták levenni szemüket erről az ismeretlen nőről, aki talán mégis a sorsuk lesz, s egyben bámulták és fitymálták.
Csak egy tekintetet vetett rájuk. Megállapította, hogy ez már a kimustrált, rusnya anyag, mely végeladás után maradt a letarolt boltban, az, ami már senkinek se kell. Ki is küldi föl lányát szolgálni most, amikor a pénznek semmi értéke, amikor a parasztnak annyi a zsírja, hogy belefullad, és gyermekei zongorázni tanulnak?
Kíváncsiságból néhány próbát tett. Az egyik, akit megszólított, ülve felelgetett, keresztbe tett lábbal. A másik fölkelt, de megalázott arcára nyomban a gúny lárváját öltötte, maga kérte vissza könyvét, a többiek illetlen vigyorgása közben, akik lökdöstek egymást, s ösztönösen félrehúzódtak Vizynétől.
Egyetlenegy jött volna szívesen, egy ősz, hatvanéves tésasszonyszerű, méregkeverő arcú szakácsnő, ez a cselédszerző szerint a legjobb vidéki vendéglőkben főzött, vállalta volna a padlóvikszelést is, de már gyenge volt, fáradt, s energiáját rég otthagyta a kecskeméti és a ceglédi vendéglők moslékosdézsáiban.
Mit kezdjen az ilyennel? Csüggedten bámulta az asztalt, melyen a hangulat emelésére bazár-ibrikben légyköpött papírrózsák virítottak. A helyiség levegőjét a cselédek női kigőzölgése elnehezítette.
Este megfájdult a feje.
Az a heves, féloldali fejgörcs jelentkezett, mely már rég nem gyötörte. Törülközővel kötötte körül homlokát, s a sötét szobában azon gondolkozott, miért is izgatta föl magát annyira.
Nem a kudarc hangolta le, hiszen arra elkészült.
Valami önvád-féle furdalta, hogy hűtlenné lett Annához, el akarta árulni, ott akarta hagyni másokért, s most föltette, hogy törik-szakad, mégis megszerzi őt.
MINISZTÉRIUM ÉS MISZTÉRIUM
Ezt a hősi küzdelmet egyedül vívta meg. Az urával még azt se tudatta, hogy fölmondott Katicának.
Titokban kereste föl Drumát is, akinek ügyvédi irodája már benépesült a kárvallott kommunisták rokonaival, mert híre terjedt, hogy micsoda ellenforradalmár, s védelmét mindenki rá akarta bízni.
Az ifjú ügyvéd különben is piros arca lángolt a história lázától. Ő Ficsort készörömest becsukatta volna, legalább ötévi börtönt helyezett kilátásba, de a cselédügyet meglehetősen homályosnak vélte. Mindenesetre levelet gépelt, melyet ajánlottan küldött el Bartosnak, fölszólítván, hogy a lányt a törvény értelmében haladéktalanul engedje el.
Vizy csak azért járt haza, hogy behányja magába az ebédet, vacsorát. Zordan evett, idegeskedett, egy szót se szólt. Nem is merte volna őt ilyen csip-csup ügyekkel háborgatni. Ha megkérdezte tőle, hogy hová megy, honnan jön, csak ennyit mormogott: Minisztérium. Olyan rejtélyesen, mintha ezt mondaná: Misztérium.
Valóban, az urának ez volt a titokzatosság, a közélet, a politika nagy távlata, és ami kívül esett, oly potomság, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.
A minisztérium ódon, sárga épülete meghitt zajjal zsongott. Valahányszor átlépte küszöbét, édes bizsergés csiklandozta, s már a lépcsőn feltűnt arcán az a kenetes, önérzetes mosoly, mely azt jelentette, hogy itt ugyan minden a közé, de tulajdonképpen csak az övé, és ő itthon van, sokkal inkább, mint lakásában. Ismét köszönt a portás. Jól fésült titkárja az előszobában fogadta, már osztályozta, megrostálta látogatóit, akiket még egy gondos selejtezés után engedett színe elé. Ezeket Vizy leültette, s rendszerint bocsánatot kért, hogy nem mindjárt lehet rendelkezésükre. Panaszkodott a sok dolog miatt. Kedvenc szavajárása volt, hogy meghalni sem ér rá. Nyomogatta az íróasztalon álló csengettyű-billentyűzetet, mint egy zongoraművész. Hivatalosan beszélt a vidékkel, behívatta referensét, ettől elkért egy aktát, fejcsóválva olvasta, vitatkozott vele, barátian de fölényesen, hogy hatalmát az idegenek előtt is éreztesse. Aztán vendégei felé fordulva megkérdezte, nem parancsolnak-e egy szivart. Az igenlő válaszra kulcsait előkotorászta hátsó zsebéből, kinyitott egy asztalfiókot, nem sietve, hogy késleltesse a beteljesülés pillanatát, majd a doboz aranyozott fedőlapját félrehajtva eléjük tárta a szalagos szivarokat, melyek a reprezentációs szivarokhoz tartozván karrierjét voltak hivatva előmozdítani. Amíg tűzzel szolgált, lelkében elintézte, hogy eggyel kevesebb szivarja van, s az aranyozott fedőlapot visszahajtva a dobozt ismét elzárta.
Szerette ezt a szertartásosságot, és szerette a hivatal szellemét is. Dél felé kongott a harang, hirdetve, hogy megérkezett a Miniszter. Az épület szinte templommá változott. Még a komoly állami fák is ünnepibben álltak az udvaron csinos vasrostélyaikban. Láttad, kérlek, a Kegyelmest? Jókedvében van ma? Pénzt akarok kunyerálni annak a szerencsétlen iparkamarának. Szervusz, kegyelmes uram, szervusz, méltóságos uram, a legalázatosabb szolgád vagyok. Barátai vették körül, akik előbújtak a bécsi ellenforradalmi tanyákról, vidéki birtokaikról, mind úriemberek testben és lélekben, mind kimosdottan és szagosan, az eau de Cologne és a purzsicsán-dohány illatát lehelve. Ölelgették, veregették a vállát, ünnepelték, mert valamit hallottak, hogy elcipelték a parlamentbe. Ők is panaszkodtak, hogy mennyit szenvedtek, hogy mit raboltak tőlük azok a gonosztevők. De mégis éltek és együtt voltak, tegeződtek fiatalok az öregekkel, a második fizetési osztály a nyolcadikkal, mint egy nagy család gyermekei. Valami bájos, atyafiságos érzésben olvadt föl itt mindenki, folyton szolgálatra készen, a hivatalban és hivatalon kívül, megadva a titulust és respektust mindenkinek, katonai fegyelemmel és bizonyos önfegyelemmel is, abban a tudatban, hogy minden kölcsönbe megy, s később a ranglétrán bárki eljuthat a legmagasabb fokig. Ez volt az ő világa, több mint az otthona: a mindene.
Vizy kitűnő hivatalnok volt, szorgalmas, lelkiismeretes is. Ezt a fölebbvalói és alárendeltjei egyaránt elismerték. Még a szociális érzés se hiányzott belőle. Ha ügyes-bajos emberek fordultak hozzá, tüstént írta az utalványt valamely szervhez. Olykor maga is áldozott – a módjához mérten – egy árvaház, egy szanatórium fölállítására. Nem tűrte azonban, hogy egyénileg zaklassák, mert akkor mire valók a hivatalos intézmények. Azzal sem lehetett vádolni, hogy visszaéléseket követett volna el. Közpénzekből egy fillér se sikkadt el a kezén. De bolondja és balekja lévén a szívességtevésnek, abban a reményben, hogy szívességét viszonozzák, régi ismerőseinek, iparosoknak, kereskedőknek megrendeléseket, különböző engedélyeket eszközölt ki, akik ezt azzal hálálták meg, hogy nem hagyták fizetni, mikor üzletükben vásárolt. Ezen ő minden alkalommal megütközött, helytelenítette is, de fájt volna, ha a várt meglepetés elmarad. Nevenapján, a régi híres Kornél-napokon a különböző iparágak, kereskedelmi cégek kisebb-nagyobb ajándékokkal kedveskedtek. Húst küldtek, tortát, likőrt, úgyhogy bőségesen kitelt a vendégséges asztal. Egy-egy gyűrűt, egy-egy ezüstórát is kapott, melyet puritánságára való tekintettel nem használt, csak az üvegszekrénybe zárta, s bús pillanataiban nézegette. Ezek az ajándékok közel sem értek föl a nekik tett szívességekkel, de jól estek, növelték önérzetét, bizonyos fakó költészetet árasztottak életére.
Most is ezeket a barátságokat ápolgatta, ezeket az érdekszálakat bogozgatta a Polgári Kaszinóban, a bizottsági üléseken, a pártvacsorákon, éjjel-nappal. E mozgalmas időkben akart ugrani egyet azon a ranglétrán, melynek legmagasabb fokán már tíz éve megtorpant.
Egy este vacsorára volt hivatalos az államtitkárjához. Vizy ilyenkor nyájas szalon-emberré vedlett. Még feleségével is elbeszélgetett. Ezt az alkalmat használta föl Vizyné, hogy beavassa őt. Mielőtt elmentek, a házmesterlakásba csalta.
Vizy már másképp tárgyalt.
Nem ismervén az ügy ezer ágát-bogát, oly fölényesen léphetett föl, mintha a minisztériumban egy elintézetlen aktát sürgetne valamelyik hanyag fogalmazójától. Felesége büszkén tekintett rá. Mégiscsak más az, ha egy férfi beszél.
Csak ennyi volt az egész:
– Mi van azzal a cseléddel?
– Nekem megígérte, méltóságos uram.
– Ha megígérte, akkor jöjjön, és teljesítse kötelességét.
– Jönne az, de eddig az úr nem akarta engedni.
– Hogyhogy? Fölmondott a cselédje? És elfogadta? Akkor ehhez nincs joga. A törvény világosan meghatározza a gazda és cseléd közti jogviszonyt. Ezt föltétlenül respektálni tartozik.
– Igen – szólt Ficsor áhítatosan a latin szó hallatára.
– Szóval: velünk ne bolondozzék. Ha nem áll be a helyébe, rendőrökkel hozatom ide. Megmondhatja. Rendőrökkel.
Ficsornak és feleségének csak ez kellett. Úgy álltak, mint a villámsújtottak, egymásra meredve: a börtön árnya húzódott végig lakásukon, kiterjesztették kezüket, mintha tiltakoznának a vád ellen, hogy ők valamit is elmulasztottak volna, de úgy is, mintha védekeznének a rájuk szakadó csapás ellen.
Vizy befejezte mondókáját. Szégyellte, hogy ebben a csirkepörben ennyire latbavetette presztizsét. Tekintetét körüljártatta a pincelakásban.
A konyhán másfél méterre fölhúzódott a talajnyirok, tenyérnyi fekete rózsákkal cifrázva a falakat. Penészszag csavargott – áporodott, nedves —, mellyel elvegyült a tűzhelyen piruló vöröshagyma bűze. Az ablak oly alacsony, hogy az utcai járókelőknek csak a térdüket látni. Itt várakozott ő, amikor feleségét a parlamentbe vitték, s Ficsort leste, hosszú, hosszú órákig azon az alacsony dagasztószéken, melyet most megfújtak neki, hogy leüljön, csak egy pillanatkára, hogy el ne vigye álmukat. De ő nem ült le. Piszkosnak találta. Attól félt, hogy beszennyezi szalonkabátját.
Különben is úgy emlékezett, hogy akkor a konyha berendezése valamivel csinosabb volt. És akkor szinte meg is áhította azt a csöndet, azt a bibliai igénytelenséget. Egy dívány állt akkor valahol, melyre szeretett volna leheveredni. Ez lenne az, ez a süppedt, kiérdemült dívány, amelyből csombókokban lóg ki a tengerifű? Egy csempe bögre éktelenkedett egyik sarkában meg egy piaci szatyor abból a mályvaszín bársonyból, mely valaha a MÁV elsőosztályos fülkeüléseit borította, de a forradalom után feltűnt itt-ott, a proletáranyák még bugyogót is varrtak belőle növendék gyermekeiknek. Elámult e kopárság láttán. Zsebkendőjét orrához tartotta. Ideges pillantással sürgette feleségét.
Az még egyre tárgyalt, kóvályogva, asszonyi tervtelenséggel:
– Tehát beszéljen vele, kedves Ficsor, és mondja meg neki, hogy határozza el végre magát. Nézze: talán ígérjen rá a bérére.
– Kell is annak bér. Nem törődik az a pénzzel.
– Nem? – villant meg Vizyné szeme. – Hát mivel törődik? Talán szeretőket tart?
– Az? – és Ficsor megfeledkezve a köteles tiszteletről, könyökével oldalba bökte vastag feleségét, s röhögött. – Hallod? Az Anna szeretőket tart.
Ficsorné fölhúzta ajkát, kivillantotta sárga lófogait, úgy vihogott azon, hogy az Anna, mármint az Anna szeretőket tart.
Vizyné kíváncsi lett:
– Talán a gyomrát szereti?
– Annyit eszik az, mint egy madár.
– De hát akkor mit szeret?
