скачать книгу бесплатно
– Mindent. Azt beszélik, hogy még ma éjjel megszállnak. A románok.
– Dehogy. A nagyhatalmak ezt nem engedik. Nemzetközi megszállás lesz: olaszok, franciák, angolok. Tatár Gábor mondta.
A nő végigsimította szép, borostyánsárga haját. Leroskadt a hintaszékbe.
Üres szemmel nézett maga elé, ahogy szokott, a tárgyakon át, az embereken át, mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami mást.
– Hol maradtál? Már aggódtam.
– Szaladgáltam. Ezért – mondta Vizyné, s míg lassan hintáztatta magát a hintaszéken, kinyitotta cérnakesztyűs kezét, melyből egy újságpapírba burkolt kis csomagot dobott az asztalra.
– Mi ez?
– Vaj – szólt az asszony fitymáló mosollyal. – Három zsebkendőért.
Ficsor a konyhában zörömbölt: a létrára mászott, hogy visszarakja az elemeket.
Vizyné kifelé figyelt. Fejmozdulattal kérdezte:
– Hát ez mit akar itt?
– A csengettyűt javítja.
– Most jutott eszébe. Négy álló hónapig könyörögtünk.
– Maga ajánlkozott.
– Miért nem dobtad ki?
– Ugyan.
– De igen. Ki kell az ilyent rúgni. Vörös.
– Csöndesebben: meghallja.
– Hát aztán? Talán nem vörös? Piszok. Bolseviki. No várj csak…
Vizy erre még nem tartotta elérkezettnek az időt.
Az asszony azonban oly eréllyel, melyet nem lehetett volna várni, fölugrott, az előszobába ment, hogy a házmestert kiutasítsa.
Ebben a pillanatban az elhagyott, oly sokáig halott lakáson végigreszketett a villamoscsengő szava. Diadalmasan és ünnepien, keményen és élesen csörömpölt, életkedvet, reménységet keltve. Ez a friss, vidám acéltrilla lelket öntött beléje, átjárta minden falát, öntudatra ébresztette az egészet.
Vizy benn az ebédlőben gyönyörködve hallgatta. Felesége Katicát kereste, de látta, hogy megint kérdezés nélkül szökött ki éjszakára.
– Kész – újságolta Ficsor, s lehajolt, elkapta kezét, és ezúttal sikerült megcsókolnia.
Visszavitte a létrát. Majd sejtve, hogy csengettyű és a kézcsók még nem elegendő, vakmerő bizalmassággal, mint aki valami titkot közöl, a közelébe lépett, és csaknem a fülébe súgta:
– Méltóságos asszony – szemét a földre sütötte —, volna egy lány.
– Micsoda?
– Egy cselédlány.
Vizyné azt hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette. Rátekintett a házmesterre, mély, titkolhatatlan érdeklődéssel. Szeme fölragyogott. Nagyobb örömet akkor sem érezhetett volna, ha egy gyémánt nyakéket ígérnek neki.
– Pesti? – kérdezte.
– Dehogy. Balatoni. Parasztlány. A rokonom.
Az asszony fölizgatódott. Mindig ilyen kéz alatt szerzett lányokról álmodozott, de ilyeneket eddig még soha senki sem ajánlott.
Bűnnek tartotta volna, hogy a fontos kérdést kutyafuttában vitassa meg, ezért a házmestert a konyhába intette, leültette az asztalhoz, ott a lobogó gyertyavilágnál gyóntatta, hosszan tárgyalt vele, egészen megfeledkezve az uráról.
Ficsort maga kísérte ki.
Aztán visszatért a konyhába. Az asztalról két ujja hegyével fölemelte Katica zsebkendőjét, megszagolta, undorodva a földre dobta, félretolta kézitükrét, becsukta a vakudvarra néző ablakot, s a vacsorakészítéshez látott: kenyeret pirított, teavizet forralt.
FANYAR VACSORA
Vizyné látván, hogy a külső ajtónál senki sincs, bement az ebédlőbe.
– Mit akarsz?
– Csak próbálom – mondta Vizy. – Szól.
– Hallom.
– Megcsinálta?
– Hallod.
– Remélem, nem mondtál neki semmit.
– Nem. Hagyd már – rivallt rá az asszony, mert Vizy még egyre nyomogatta a csengettyű gombját. – Mit játszol? Olyan vagy, mint egy gyerek.
– Éhes vagyok. Vacsorázni szeretnék.
– De kinek csöngetsz?
– A Katicának.
– Őnagysága már réges-rég elment.
– Hová?
– Hová? Hát oda, ahova rendesen. Lófrál.
– Most?
– Most hát.
– De ma senkinek sem szabad az utcán járni.
– Bánja is ez. Megjött a Lajos.
– A Hack?
– A Hack. Az uszállyal.
– És mikor jön haza?
– Nem kötötte az orromra. Majd éjfélkor – fakadt ki Vizyné, s hogy izgassa magát, tódította —, majd valamikor hajnalban.
– Vitt kulcsot?
– Azt hiszem.
– Mondhatom, kellemes – szólt Vizy. – Roppant kellemes. Nyitott ajtónál aludni. Akárkit behozhat.
– Érdekes vagy. Úgy teszel, mintha először történnék. Nevetséges vagy – és ingerülten sarkon fordult, becsapta maga után az ajtót, amint Katica szokta.
A konyhában dobálta az edényeket, csörömpölt. Olykor szüksége volt ilyen érzelmi kitörésekre. Miután belefáradt abba, hogy urával együtt mint szövetséges vitassa meg életük nagy, sohase szűnő gondját, efféle zendülésekkel adott kifejezést bosszúságának, pár pillanatra úgy tüntetve föl a dolgot – legalább önmaga előtt —, hogy az ura az oka az egésznek.
Fatálcán bevitte a vacsorát: egy findzsa teát, pár szelet pirított kenyeret, a vajat, melyet délután szerzett.
Vizy, aki délben csak tökkáposztát evett s egy darabka marhamájat, a híg, fűzöld teára pillantott, a gyanús, fekete-sárga kukoricakenyérre, melyet a pirítás se tett kívánatosabbá. Fanyalogva érdeklődött:
– Más nincs?
– Mi volna.
– Nem is terítesz?
– Hiszen este nem szoktunk.
– Mindegy – hagyta helyben Vizy. – Jó így is.
Fejét tenyerébe temette, mint amikor valami nem volt rendben a háztartásban. Sokáig nem beszélt. Gondolatban már kívánta a fehér abroszt, a rózsás porcelántányérokat, az ezüstkéseket, a metszett borosüvegeket, melyek hajdan ragyogtak ezen az asztalon, hogy vacsorákat adtak minisztériumi barátainak.
– Te nem eszel? – faggatta feleségét.
Vizyné csak ritkán vacsorázott. Évek óta ideges gyomorbajban szenvedett. Betegsége a bolsevizmus alatt a sok izgalom folytán rosszabbra fordult. Gyomrában savanyúságot érzett.
Elővett egy papírdobozt, kiöltötte vérszegény nyelvét, rátett három sötétzöld labdacsot, leitta egy pohár vízzel, s összeborzongott.
Annál inkább nekilátott az ura. Az egészséges férfi mohóságával ropogtatta fogai alatt a kiszáradt, keserű-édes kukoricakenyér szeletkéket, melyekre csakhamar fölkente az öt deka vajat. De máris elfogyott minden. Kopogott a szeme. Kavargatta teáját, zaharint dobott beléje. Cukor híján a zaharint is szerette. Legalább édes volt.
Amíg nagy zajjal hörpintgette teáját, Tatár Gábor kollégájával való találkozását mesélte el, akitől az Úri utcában megtudta, hogy vége, hogy végre vége van, vége. Vége a szociális termelésnek, a forradalmi öntudatnak, nem zaklatják többé a tisztességes, dolgozó polgárságot.
Vizy határtalanul gyűlölte a vörösöket, amire megvolt minden oka. A bolsevizmus alatt koplalt. Mihelyt kitört a kommün, rendelkezési állományba helyezték. Fizetését ugyan az akkor uralkodó fejetlenségben elfelejtették letiltani, de mit vásárolhatott rajta? A háborúban tönkrement. Mindjárt az elején hadikölcsönbe fektette egész vagyonát, kétszázötvenezer aranykoronát, mert föltétlenül bízott a német fegyverek győzelmében. Csak a kétemeletes háza maradt meg, ez se jövedelmezett. Első emeletét, négy szobát, ők maguk lakták, a második emeleti két lakást háziorvosa, Moviszter Miklós és Druma Szilárd, egy fiatal ügyvéd. Házát a vörösök kommunizálták. Ez a ház itt a Mozdony utca tőszomszédságában különben is szemet szúrt a Lenin-fiúknak. Druma Szilárdot túsznak vitték, s két hónapig ült a gyűjtőfogházban, az öreg Moviszternek, a klerikális orvosnak folyton kellemetlenkedtek, Vizyéknél először akkor jártak, amikor feleségét letartóztatták. Felesége egy asztalkendőt rázott ki az erkélyen, azzal vádolták, hogy jeleket adott az ellenforradalmároknak. El is hurcolták a parlamentbe, csak éjfélkor engedték haza, testben-lélekben megtörve. Másnap reggel feljött hozzájuk egy fiatal politikai megbízott, aki nádpálcáját bőrlábszár védőjéből kihúzva hetykén csapkodott a lakásban, elrekvirálta tőlük két szobájukat, az ebédlőt, melyben most ültek, s a mellette lévő szalont. Szerencsére előbb megbuktak, mintsem lakókat küldhettek volna.
De mindennél jobban fájt az, hogy a minisztériumban tétlenségre kárhoztatták. Féktelen politikai becsvágy lakozott benne, s ez táp híján zakatolt, mint az üres malom. E boldogtalan hónapokban csak tengett-lengett. Mogorva, bizalmatlan hivatalnokember volt, annak előtte soha semmibe se avatta feleségét. Most megeredt a szava. A hosszú sétákon a budai hegyekben, vagy itt, míg várták a rettenetes látogatókat, neki tartott szabadelőadásokat politikai “plattformjairól” meg azokról a tacskókról, akikkel megnyomorították a minisztériumot.
Efölött nem volt oly könnyű napirendre térni. Amint megitta teáját, le-föl járkált, az ellenforradalmi eseményekről beszélt, melyek egyszerre megnyugtató, történelmi veretet kaptak.
– Emlékszel – kérdezgette folytonosan —, emlékszel?
Ismerőseit emlegette, akiket fölakasztottak, a hivatalnokot, aki röpcédulákat osztogatott a templomokban, s ezért a parlament előtti téren kivégezték, a ludovikásokat, a hős ludovikásokat, akiket ezek a sehonnaiak ellenforradalmi “süvölvények”-nek csúfoltak.
– Hát a monitorok. Amikor felrohantak a Dunán sötét füstbokrétával. Épp borotválkoztam. Azt hittük, hogy a kommunisták lövöldöznek. Tatárékhoz szaladtunk föl, a padlásablakból néztük. A Duna-parton úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák. Akkor ölték meg szegény Berendet, a híres gyermekorvost.
Várt kicsit, majd folytatta:
– Az úrnapi körmenet az más volt. Valami szemüveges szovjet-alak kerékpáron nekihajtott az Oltári Szentségnek, szidalmazta – azt mondják – le is köpte. Egy pillanat alatt földre teperték, a kapu alá vitték, addig verték ököllel, botokkal, míg ki nem adta páráját. Állítólag egy pincér ütötte agyon.
De a legizgalmasabb, mindennek a megindítója mégis a krisztinai forradalom volt. Ezt mind a ketten színről színre láthatták.
– Te már akkor érkeztél, mikor a teherautóról leszálltak a fekete, göndör terroristák, és sortüzet adtak a templomra. A tömeg sivalkodva menekült az elemi iskolába, ott vöröskatonákat soroztak. Nem láttad azonban az elejét. Én ott voltam. Úgy kezdődött, kérlek, hogy zsebkendőket lobogtattak. Az egész Krisztina tér fehérlett. Megálltak a villamosok, mindenki levette kalapját, a Himnuszt énekelték. Sohase felejtem el. A vörös zászlót leszakították, elégették. Valami szőke színésznő gyújtotta meg a Mária gyógyszertár előtt. Aztán együtt rohantunk haza. Szürke, szeles nyári nap volt. Előttünk egy kislány szaladt, kezében az elefántcsont fedelű imakönyvvel. Szegény, a mi házunk előtt rogyott össze. Nem bírta tovább az izgalmat. Sokáig hevert a járdánkon, mint egy darab fa. Nem tudott magáról semmit. Te hoztál neki egy pohár vizet. Emlékszel?
Már az is gyönyörűség volt, hogy erről ily nyíltan, ily hangosan lehetett beszélni. Vizy azonban nem kapott választ. Felesége csak bámult a semmibe, tágra nyílt, érdekes-szürke szemével.
Hosszú szünet után szólalt meg:
– Holnap megint álmos lesz.
– Kicsoda?
– A Katica. Megint kilencig döglik majd.
– Vagy úgy – szólt Vizy, mert ő még mindig künn járt a tömegben, ahol a történelem erjed, s a sors vaskockái zuhognak. – Mért engedted el? Miért nem vagy hozzá kissé erélyesebb?
– Merek is. Itthagy – mohón ragadta meg a szót. – Csak láttad volna, milyen gyilkos szemeket meresztett múltkor, mikor arra céloztam, hogy talán mégse menjen el minden este.
Vizyné váratlanul fölugrott, Katica hangját utánozva sápítozott:
– “Ha tetszik, akár vissza se jöhetek.” Ezt mondta a pimasz. Aztán kilibegett az ajtón – és most mutatta – így – és utánozta Katica járását is.
Az ura egy pillanatig döbbenten nézte feleségét, aki végigtáncolt a szobán, s dühében játszott, mint valami különös színésznő valami különös színpadon.
Megszánta őt, s hogy mondjon valamit:
– És te mit tettél?
– Mit? Azt, mint mindig. Nyeltem. Szerettem volna belerúgni abba a vastag…
– Hát bizony, ezek ilyenek.
