Tot atyafiak

скачать книгу бесплатно


Krisztina dacosan vetette hátra fejét.

– Nem lehet – mondá lassan —, nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… úgy gondolom…

– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós, és szemei ökölnagyságúra tágultak. – Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgő vihar rezegtette meg az akácfaleveleket, a hőség egész a tűrhetetlenségig növekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy fatörzs mellé, és eltakarta sápadt arcát.

– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szelíden, s szemrehányó tekintetét, melyet könnycseppek homályosítottak el, óva fordította el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva, s két kis kezét fejére bocsátá.

– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… ó, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könnyek, s arca szokatlanul büszkévé változott.

– Legyen nyugodt. Már én sem epekedem önért – szólt tompán, kimérten —, de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.

Aztán egész magasságában fölegyenesedett, és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést, és így szólt nyájasan, de szomorúan:

– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselni az életet, hogy…

Omló könnyzápor borítá el szép arcát.

Ó, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, végignyargalt az erein, és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s bizony durvasággal ragadá meg a leány karját, s fenyegető, szilaj hangja reszketett.

– Nem, nem, Krisztina! Soha nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem, és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá, s hangja mennydörgés lett – ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könnyeit.

– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…

A visszhang a „Szitnya” hegyéről kétszer visszamondta: „senkit…”

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkodik, hanem az indulatai ragadják.

– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!

– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a „Fekete nő” című regényben, és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a „Három testőr”-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a „Hét arany hajszál”-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a „Fekete gyémántok”-ban.

– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kacagott fel Bohuska kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!

– Ó Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…

Miklós még szorosabban fogta a karját.

– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… egészen csinos fiú, és a Csutkás bácsi meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

Ijedt tekintettel fordult a kertnek.

S valóban, a ribizlibokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úriember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézesmázos nyájassággal ragyogott az ábrázata.

– Nini, nini – kiáltá kedélyesen —, maga bizony sír, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Átkozott vén fickó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.

Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.

– Igen, igen, átkozott vén fickó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…

Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett ki jobban az „öreg”-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthető; én megértettem.

– Ó, ó, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosollyal.

A nők értenek hozzá ugyanazon pillanatban sírni, gyűlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és rafinírozott diplomaták.

Luppán lovag megütődött a „bácsi” megszólításon.

– Ne te ne, kecskebéka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a „bácsi” szóhoz, s kész lesz azt egy helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina, s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé úgy, hogy az egész elfödje Luppán úr elől arcát s azon egy negédes grimaszt, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kacajra fakasztá.

– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam, s nem valami sihedernek, kinek be nem nőtt a feje lágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az Élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélegzetet vett ez ékes kifejezéssel, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arcán előidézett, minélfogva önkénytelenül odakapott a kötényke felé, hogy azt szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.

– Nem, nem, nem – sikoltott Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodik, s a futó angyalt, ki egy, az udvaron heverő vályúban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Ó, hogy dobogott a szíve!…

– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

– A Szahara pusztában – figyelmezteté Bohuska.

– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Ó, én már eltemettem, és tudni fogok egy másikat is.