скачать книгу бесплатно
„Ecce! mulier formosa…”
Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: „No, te ugyan elérted, ami után vágyakozol: aranyat kerestél teljes életedben, s íme, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka”, Csemez úr vérszemet kapott, s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.
„Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok, s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból is van ő a kis körme hegyétől kezdve egészen a sarkáig.”
És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag hercegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolatfehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz, és azt suttogja: „Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a koronám a tied.” Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.
Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:
– Te, Stevo (az „István” név Selmecen „Stevónak” finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tőled!
Csemez úr megütődve mereszté szemeit érdemes kollégájára.
– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!
Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendőjét húzta ki zsebéből, s megrázván azt óvatosságból, hogy ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog, ha a katedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő alkatrészektől, izzadó arcát és homlokát vele két ízben megtörlé.
– Ó, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az…
– Ugyan mi?
Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot kötött, és elkezdte rágcsálni.
– Azt hiszem… azt gondolom – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definícióhoz, ha a nő rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke… ó, mennyire csüggnek rajtam…
Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.
– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa, és hamm… megegye.
– De a vonzalom, a szeretet?
– Szeressen engem!
– Az nem elég.
– Hát szeressen téged is…
Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit, és mosolygott.
– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.
Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit, és nem mosolygott.
– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!
Csemez úr ásított, és azt mondta kategorice, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel: többet érne egy kis kalabriás; ő a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit Krisztina nyom.
Csemez úr hamiskásan hunyorított a fél szemével, és míg összes vonásai egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyújtá nyelvét is, s jellemzően csettentett vele.
– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy Krisztinát ellensúlyozza.
Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt.
Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.
Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát, s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.
Vakmerőségét megdöbbentő csend követte. Mi fog történni? Minden arc kérdőleg fordult feléje.
Csutkás úr kivette burnótszelencéjét, maga elé téve az asztalra, és jobb keze mutató— és hüvelykujját reá nyugosztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tűnjék fel mindaz, amit mondani kíván.
– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…
Egy kortyot ivott a pohárból és suttogva folytatá:
– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag, Csemez se mondja, én sem mondom. Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyaim!
Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.
– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… Mióta szegény boldogult nőm…
– Ugyan, osszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.
Csutkás úr fölemelkedett, s a két kezét színészies pátosszal nyújtá Krisztina és apja felé.
– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve —, itt találtam meg, a Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.
Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, s sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kísérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.
– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.
– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Ó, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám…
Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyben a Luppánok címere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: „Glück auf!”
Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit, s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.
– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? Ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?
Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hűlt helye volt ott. Mint a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arca már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most történni?…
De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.
– Hahó, hahó!
– Nini, a Bohuska meg a…
A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós. Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta hazakerült Pestről, mert hát nagy fiú, és…
Krisztina újra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik, s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.
– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. – Talán haragszol, hogy a Miklóst elhoztam?
Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.
– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?
Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Aztán egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott, a parányi kezét az övébe tette.
– Nemde, Miklós, ön szeret, nagyon szeret engem?
Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra, s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.
Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És íme, most…
– Ha szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. Ó, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem bírom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint megláttam önt.
Miklós remegett, mint a nyárfa.
– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Ó, Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja ez én szerelmemet?
– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.
– Ön kérdezi, ön kéri tőlem?
– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arcát kezei közé rejtve. – Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen, és én…
– S ön, Krisztina?
– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna, s arca sajátságos semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?
– Menjünk a lugasba – indítványozta Bohuska zavartan, kit még mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.
– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajon – oda nem!
– Hová hát? – kérdé Bohuska szelíden.
– Akárhová! A világba – mondá Krisztina keserűen, és egy könnycsepp gördült végig szép arcán.
Miklós kínosan nézett a guruló könnycseppre, és arról gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarcról.
Harmadik fejezet
Melyben azon események mondatnak el,
melyek az előbbi fejezetből kiszorultak
Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy „érdekesek”. Nagy, beszélő kék szemei voltak, dús szőke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthoni jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jó szerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen, s máris ő a „tóngéber” nemcsak az ifjúsági gyűlhelyeken, az „Arany Mécses”-ben és az „Eleven kalapács”-nál, hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkéntelenül feje fölé kapkodva az akácfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: „Szeret-e?… Nem szeret-e?”
Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelemről kérdezősködött, s miért lett elmélázó és szomorú…
Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.
Ó, az első vallomás nagy költői szó.
A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: „Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…”
A napsugár leszól az ifjúhoz: „Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is meg szebb is…”
A közelgő alkony sürgős hírt küld hátra az éjhez: „Ne jöjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét.”
És akik ezeket a nagy szavakat mondták, kiket a mindenség megdöbbentő áhítattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül, és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.
– Ó, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina, s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni, és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le a fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyakat, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.
És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta, s csírájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve száz meg száz megújuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.
Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenléthez, és szokott elevenségével mondja:
– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi, igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyújtsd a karodat, Miklós.
Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyújtotta.
Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.
– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon, és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.
– Ön? engem? Mondtam valamit?
S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.
– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fénytől, és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!
– No, bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.
– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen, s pír borítá el arcát. – Azt mondani, „szeretlek”, aztán azt mondani, „nem szeretlek”, ez mind tréfa? Az szó csak, s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszony! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.
Amint Bohuska bátyja dúlt arcába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett, pici piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.
– Látod, látod – szólt, és könnyeit törülgette —, már most csakugyan nincs egyéb hátra…
Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.
– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…
Macskahízelgéssel simogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét mind a két kezével felemelte, s nyájas, rábeszélő hangon mondá:
– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejű volt…
