скачать книгу бесплатно
Az asztalnál ülők összenéztek. No, ez lenne még csak a komédia. Valóban, a grófon gyanús tünetek kezdtek mutatkozni tegnap óta.
– Nem, az nem lehet – rebegte Estella önkénytelen.
– Hogyne lehetne – veté ellen a gróf könnyedén s némi csodálkozással, hogy mért ne lehetne -, hiszen van pallosunk a fegyvertárban.
– Persze, persze – válaszolá szelíden, csillapítóan Pamutkay -, de nincsen már pallosjogunk.
– Ostobaság! Nem a jog szeli el a nyakat, hanem a pallos.
Asztalbontás után elmaradt a mai pénzszórás, a várúr rá se gyújtott, ki se ment a tornácra, hanem a szobájába zárkózott. A visszamaradt urak aggodalmasan bújtak össze, hogy megbeszéljék a különös incidenst.
– A gróf szerelmes önbe, kisasszony – vélte a lengyel -, s könnyen elkövet valami országra szóló skandalumot. Egy raptus és megvan, olyat talál tenni, hogy arról koldulunk valamennyien. Mintha percenkint borulna az elméje. Valamit csinálnunk kell. Menjen ön utána és kérjen Behenczynek kegyelmet.
– Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna – tördelte a kezeit Estella, de a sopánkodásain keresztülvilágolt az öröm. – Ha úgy van is, de eddig eltitkolta.
– Eltitkolta-e? – vigyorgott a káplán gonoszul.
Bármennyire érezte is Estella szerencséjét, nem titkolhatta önmaga előtt másrészt, hogy a gróf elméje bizonyos megfeszített állapotban van. Egy húr elpattanhat, egy sróf kieshet, tény, hogy a viselkedése meglepő és borzadalmas.
Hamar átöltözött talpig feketébe. Volt a ruhatárban egy kosztüm, szakasztott a Medicis Kataliné, hosszú, uszályos bársony ruha, gyöngyökkel rakott dudoros derékkal és ujjakkal, malachit gombocskákkal, szép ametiszt-köves diadémmal. A Pongrácz grófnők színdarabokat játszottak itt valaha. Estella felöltözött, átidomította a fürtjeit a diadém alá, s aztán parancsolá, hogy az apród fogja az uszályát (tudta, mennyire hatnak István grófra a ceremóniák), és lassú, méltóságteljes léptekkel benyitott a szobájába.
A gróf gondolatokba mélyedve, meredten, hülyén nézett maga elé, majd, amint fölpillantott, összerázkódék:
– Katalin! – susogta.
– Én csak az Estella vagyok, uram!
– Mit akarsz? – förmedt rá keményen a gróf.
Estella intett az apródnak, hogy távozzék; akkor aztán közelebb lépett hozzá és térdre vetette magát előtte.
– Kegyelem Behenczynek! Kegyelem!
– Ugyan ne ízetlenkedj! – felelte István úr teljesen közömbös hangon. – Hadd lakoljon a jellemtelen kutya.
– De hiszen nem tett, uram, voltaképpen semmi rosszat.
– Hálátlan. Ide vettem a házamhoz, mint földönfutót, s ő mégis hozzád nyúlt, pedig azt se tudta, hogy nem vagy-e te a szeretőm? És mégis meg merte cselekedni.
Újra megjelentek homlokán a veres foltok; a szemei szikráztak és egész testében reszketett a dühtől, míg a sánta lábával görcsösen ütögette a padlót.
Estella érezte, hogy elérkezett a helyzet magaslatára, most erről a pontról kell betörnie a szerencse kapuját. Egy villámgyors mozdulattal a grófra vetette magát. Nem térdepelt már, hanem a gróf nyakát tartotta átnyalábolva.
– István, te szeretsz engem!
István gróf felkacagott, undorszerű mozdulattal igyekezett menekülni.
– Ugyan eredj! Ne dörgölődj hozzám a testeddel! Hát megőrültél, azt hinni, hogy szeretlek. Estella, te ostobább vagy egy libánál. Ugyan no, ereszd el a nyakamat. Ejnye, hol az a korbács, te rongy!
A leány sértődötten szökött fel, megszisszent, mintha egy kígyó marta volna meg, elöntötték szemeit a könnyek, de e könnyek alatt már gyúladoztak a villámok.
Az ajtónál hirtelen visszafordult:
– Igazán nem szeretsz?
– Takarodj! – kiáltá utána a várúr közömbösen, könyörtelenül.
Elment, s künn, túl az ajtón, letörülte a könnyeket, átment a várnagy lakására.
– Nagy baj van, Kovács bácsi – mondá -, Behenczyt le fogja az úr fejeztetni.
A szegény, becsületes Kovács János íziben gyomorgörcsöket kapott a hír hallatára. Jaj, hamar az ágyba, hozzanak zabzacskót, melegített tányért a gyomrára!
– Jaj, lelkecském – nyögte -, hisz akkor mi mindnyájan a börtönbe kerülünk. Istenem, istenem, hát már csakugyan megyen az esze? Eddig se volt sok, eddig is csak egy csepp volt, amennyi csak nekünk volt elég. De most már az sincsen. Hát mit tegyünk, édes galambom, kisasszonykám?
– Hát semmit se tegyen, János bácsi – felelte Estella -, csak hunyja be a szemét, de hunyja be jól, aztán ki ne nyissa jó sokáig. És a többit bízza rám. Mindent én vállalok.
Az öreg úr egyszeribe pedzeni kezdé a dolgot, behunyta a szemeit és a falnak fordult, Estella pedig felágaskodott a feje fölé és leakasztá nagy fürgén a drót karikáról a rozsdás, öreg börtönkulcsot.
Estella lábujjhegyen kiosont a szobából, hosszú uszályát maga körül tekerve, lement a nyirkos lépcsőkön a börtönig. Nem volt éppen nehéz ráakadni a Behenczy föld alatti cellájára, mert éktelen lármával dörömbözött.
A nehéz ajtókulcs megcsikordult a zárban, Behenczy rekedt ordítása kihallatszott a föld alatti folyosóra.
– Nyisd ki már, bátya, mert dühbe jövök.
Estella benyitott, de a sötét lyukban sem ő nem látta a foglyot, sem az őt.
– Micsoda buta tréfa volt az. Kikérem magamnak.
Behenczy azt hitte, hogy István gróf nyitja rá az ajtót.
– Lassan, Behenczy – szólt Estella csendesen. – Én vagyok. Ne lármázzon olyan nagyon. Mert a dolog nem éppen tréfa.
– Hogy-hogy? Csak nem vagyok talán komolyan börtönbe vetve? Én, egy magyar főnemes. Ilyen még nem történt, mióta a világ áll.
– Hallgasson. A világ régen áll. Azóta sok történt. Még az is megtörténhetik, hogy István gróf lefejezteti.
– Engem? – szólt meghökkenve, s a fogai vacogni kezdtek. – De hát istenem, miért? Azért, hogy a lábait nyomogattam?
– Azért, mert az elméje elmenőben van…
– De hisz ebbe beleszól a törvény, az országgyűlés.
– Beleszólhat, de a fejét vissza nem ragaszthatja a nyakához. És miután csak egy feje van…
– Bizony, csak egy.
– A régi királyok – sajnos – nem adtak kettőt vagy hármat a báróknak sem.
– Ha adtak volna is – hasadozott ki az akasztófahumor Behenczyből -, hol lenne az én többi fejem már azóta! Oh, Estella – tört ki most siránkozó hangon -, oh, édes Estellácska, mentsen meg. Hiszen úgyis maga az oka. Vagyis az én nagy szerelmem. Vagyis, hogy megszólalt az asztalnál.
– Hagyjuk ezt most, hiszen éppen azt jöttem megbeszélni, de úgy látszik, nem lesz könnyű dolog. Mert csak a szökésről lehet szó. De innen nem lehet kijutni, csak a várudvarra, s mit ér, ha a várudvarról szinte nem lehet kijutni a kapuőrség miatt. Hanem talán kigondolok valamit.
– Oh, Estella – kiáltá most pátosszal -, feleségül veszlek, ha megmentesz. Báróné lesz belőled.
Kár, hogy a sötétben nem lehetett látni Estella arcán a hatást, de a felelet hangjában volt valami gúnyoros.
– No iszen, nagy boldogság is a maga feleségének lenni, bárónénak, éhes macskának selyem pántlikával a nyakán. Ej no, hát mit ígér még?
– Örök hűségemet, Estella.
– Hm, az örök hűség szép dolog lehet, hanem megfőzve, megsütve nem táplál el két jó étvágyú embert.
– Hát az én tízezer forint járandóságom? Egy hét múlva lesz július elseje. Fölcsípem a félévi ötezrest, s úgy élünk belőle kettecskén, ha jól beosztjuk, mint két gerlice egy ágon.
– De ha az ág letörik?
– Ne kínozz, Estella, adj inkább egy csókot. Huh, egy undok varangyos békára hágtam. Tele van ez a hely békákkal, patkányokkal. Ne fuss hát, Estellácska!
Behenczy Estella után iramodott, hogy átkarolja, de Estella elugrott és az ajtó felé menekült.
– Hát meg sem csókolsz? – lihegte Behenczy.
– Nem.
– Hát nem szeretsz és meg sem szabadítasz? – sziszegte tompán, hörögve.
– Várj – susogta Estella. – Eljövök.
Ezzel tovaillant, rácsukta újra a börtönajtót, s a föld alatti folyosóról kijutott a második várudvarra, ahol a cselédek, lovászok, katonák csoportokba verődve beszélték az elsüllyedt Behenczy esetét. Egész regekör volt már akkor kiásva az emlékezetekből az ördöngős csapóajtórul. Még az ős várurak, még talán a Nedeczkyek csináltatták azt az ebédlőben.
Mert hát, ahol vár volt, mindég akadtak afféle legyeskedő lovagok, akik lanttal kezdték először az ablak alatt s aztán eljutottak az ebédlőig. Azok a tündérszép várasszonyok, akiknek a képeik ott függnek a mennyszínű teremben, bizony azok is szerettek belekóstolni az almába (tisztelet a kivételeknek), s néha ők kínálták, mint Éva Ádámot, néha pedig hagyták magukat rábeszéltetni. Ha aztán a várúr észrevette, bezzeg jó volt a csapóajtó, melyet nem ok nélkül alkalmaztak oda, ahová az asszony a legkedvesebb emberét ülteti az asztalnál.
– Nyergeld fel a lovamat, Matykó! – parancsolá Estella az egyik lovásznak.
Míg a kis fekete bontalábú lovat nyergelték, azalatt átöltözött szokott háziruhájába, kurta, gránátszín dolmányt vett, tengerzöld hosszú szoknyát, s könnyedén pattant a nyeregbe, be se téve lábát a kengyelbe.
Künn a kapunál odaszólt a tisztelgő strázsának.
– Nini, Makovnyik! (Makovnyik József káplár volt a strázsálók egyike.) Egy zsák rózsakrumplit rendeltem a faluból. Ha valaki elhozná, át ne vegyék, míg én nem látom. Mert a múltkor is megcsaltak.
– Értem, kérem alássan.
– Várjanak meg vele, vagy ha nem akarna várni az illető, jöjjön el holnap reggel.
– Igenis, értem.
Pici sarkantyújával megszúrta a Fecskét és elvágtatott. Még utána nézett a szép teremtésnek a strázsa egy kicsinyég. Makovnyik hamiskásan sodorgatta a bajuszát: »Uraknak való maszlag«, aztán elnyelte az út pora, mely a délutáni napfény szikrázó morzsáival összekeveredve, fehéres, csillámló föllegnek látszott. Ki-kibukkant néha a ló és úrnője alakja, de csak halaványan, úgy messziről, mint egy tejben úszó légy.
Estella megállt a legszélső falusi háznál; egyetlen ablaka volt, kék szegéllyel körülfestve, s rozmaring-cserép volt benne.
Aláhajlott lován és bezörgetett:
– Itthon vagy, Ancsura?
Csinos, kackiás parasztmenyecske dugta ki a pirospozsgás arcát.
– Itthon vagyok, »nagyasszonyka«. (Ez volt az Estella titulusa.)
– Hát az urad itthon van-e?
– Az uram fát fűrészel az erdőben.
– No, az jó – felelte Estella, leugrott a lováról és bevezette a kapuajtón az udvarra.
– Kösd be ezt a lovat az istállóba, de szaporán, Ancsura, nincsen veszteni való időnk, aztán gyere a szobába és vetkőzz le.
A lovat bekötötte Ancsurka mihamar, de a vetkőzés furcsának látszott előtte. Lesütötte a szemeit és zavartan nézett maga elé.
– No, szamár. Hiszen nem vagyok én férfi!
– De mikor mégis szégyenlem magam.
– De lásd, én is vetkőződöm. Ruhát akarok veled cserélni.
Ez aztán felbátorítá s még inkább két fényes arany, amit Estella a markába nyomott. Egymásután hullottak le a szoknyák, egyre jobban szépült az egész formás alakja, minden szoknyával nyert. Az üde, egészséges női test illata, vagy a rozmaring virágé, betöltötte az egész szobát.
– Az ingvállat is levessem?
– Persze.
– Jaj, de legalább ide ne nézzen, nagyasszonyka.
Mikor átöltöztek, Estella lett a parasztmenyecske (ejnye, de helyes egy jószág), s Ancsura lett az úriasszony.
– Mármost hozd elő a kordován csizmádat is, meg a kislingelt nagy fehér gyolcskendődet, hadd kössem be a fejemet!
– Teremtő istenem, mi lesz ebből?
– Semmise, te bohó. Átmégysz azután a kamrába és megtöltesz egy hosszú zsákot krumplival. De indulj, egy-kettő-három, szaporán.
Indult volna, de a hosszú úri szoknyában nem tudott mozogni, minduntalan megbotlott, elesett, olyan ügyetlen lett a munkában, mintha egész életében kávén élt volna; utoljára is maga Estella rakta meg a zsákot krumplival, aztán fölhajította könnyedén, mintha csak egy kásmir sál lenne, a vállára (pehely volt ez az ő acélizmainak), és megindult vele ruganyos, hetyke léptekkel a vár felé.
– Pochválem pan Jézis Krisztus – köszönté a strázsát a kapunál.
– Mindörökké ámen, édes húgom – felelte az egyik őr -, nincs itthon a »panicska«, kilovagolt, de azt üzente, hogy várd meg.
A csintalan Makovnyik még bele is kötött:
