скачать книгу бесплатно
– No látod. Ezek az emberek! (Szomorúan mosolygott.) Pedig lásd, senkit se bántok. Jó ember vagyok én. (Megsimogatta a gyermeklány szőke haját.) De te is derék leány vagy. Mit hozzak neked a városból?
A gyermek elpirult, fölemelte köténykéjét az arca elé s az alól selypíté szégyenlősen:
– Egy kis festéket hozhatnál, uraság!
– Ejnye, te kis ringyó! – kiáltá a gróf hirtelen megdühödve, s úgy vágta pofon két oldalról, hogy majd kicsattant az orcája a vörösségtől. Nem kellett ahhoz már festék.
Undorodott némelykor az emberektől, a mostaniaktól, az élőktől. Szíve ott volt a régieknél, órákig elnézte a Medicis Katalin arcképét (abba volt szerelmes), gyakran hozott neki virágot is, teletűzdelte a kép rámáját szegfűkkel, jácintokkal. Hiszen a jácintokat szerette Katalin!
Így élt, semmit se törődve a jelennel (újság nem járt a várba), mindennap az az élet, és soha abban évek hosszú soráig semmi változás; reggel mise, aztán hadgyakorlatok, délután a pénzszórás, trapéz-produkciók a csontteremben, este korhelykedés a lengyellel. A körülötte lévő emberek is maradtak a régiek és apródonkint olyan bolondok lettek, mint az uruk; kezdték komolyan elhinni, hogy egy középkori oligarchát szolgálnak a középkorban és hogy mindez egész rendben van, csak a káplán, Holub kötötte ki magának a jövő évi konvencióban, hogy ő is bejárhasson ezentúl a csontterembe. (Hát igaz is, miért ne gyönyörködhetne ő is a művészetben?)
Nem, talán sohasem történt volna semmi változás a várúr életében (s én most meg se írhatnám ezt az elbeszélést), ha olyan bolond szomszédjai nem lettek volna, mint Behenczy Pál báró és a fia, Károly.
A lapusnyai szelídgesztenye-erdő fölött, egy kődobásnyira a fürge Vágtól, amelyen a »tót flotta« jár (fát és terményeket szállító tótok talpakon), egy völgyhajlásnál kibukkan a Behenczyek várkastélya. Van az tán ezer esztendős is; olyanok a falai, mint a korom. Elhagyatva, dűlőben áll itt, lakatlanul, a balszárnya össze is horpadt, csak a jobboldal áll a hatalmas toronnyal, melyben csak akkor kondul meg a harang, ha egy Behenczyt temetnek valahol a világon.
A Behenczyek roppant gazdagok voltak; mikor Pál úrnak az apja meghalt Bécsben, így szólt fiához halálos ágyán:
– Annyi aranyat hagyok, fiacskám, hogy megolvasztva leves helyett eszed, bor helyett ha iszod, még se bírsz rajta túladni.
Két nagy uradalom volt Trencsénben (a vitéz Thurzók után), egy az Alföldön, palota Bécsben, Pesten, tömérdek készpénz, műkincs.
S mégis mind elfogyott. Mert hát Behenczy Pál nem levesre és borra olvasztotta fel az aranyakat (így nem bírt volna velök), hanem asszonyi csókokra, az az igazi nektár.
S amit azok a dámák meghagytak, akik magukat festik, azt aztán segítették elvinni azok a többi dámák, akiket Giergl festett a kártyalapokra.
Egyszóval minden elúszott, Behenczy Pálnak negyvenéves korában nem maradt egybe, csak egy Károly nevű kamasz fia és a Vág melletti ócska kastély, ahonnan a predikátum van, de az uradalom nélkül. Az a zsidóé.
Nem volt egy talpalatnyi földjük sem, csak amin a kastély állott, s hogy mégsem voltak földönfutók, azt Behenczynének (egy gróf Czobor-leánynak) lehet köszönni, ki férjétől elhagyatva halt meg Grácban, s tíz-tízezer forintnyi évi vitaliciumot hagyott fiának és férjének.
A vitaliciumot félévenként kapták, s volt akkor hegyen-völgyön tivornya, muri, míg az összegből tartott. A fiú Bécsben lumpolt, az apa Pesten vagy megfordítva, de sohasem együtt. Hanem iszen mennyi ideig tartott nekik ötezer forint. Tíz-húsz napig! A félév első hónapjának végén már összehozta őket a nyomor a trencséni ősi kastélyban, ahol aztán úgy tengették életüket öt hónapig (mire ismét eljön a kiröpülés ideje), mint Toldi Miklós lova.
Egy vénasszonyuk volt ott, aki a kastélyra felügyelt, az főzött volna nekik, de a vénasszonyhoz egy éléstár is kellett volna, s az már nem volt. Úgy éltek, mint a nomád népek. Vadakat ettek, ha lőttek és halakat is, ha a Vágban fogtak.
De ha vad nincsen, olykor jó a szelíd állat is. Hiába, az ember olyan különösen van alkotva, hogy az éhségét még az a tudat sem csillapítja le, hogy ő báró. Sok eltévedt falusi tyúk és liba halála pecsételte meg ezt az alapigazságot. Sőt Károly úrfi egyszer esti szürkületben egy ártatlan borjút is lőtt a Szlabi Miklós lucernásában.
A borjú, a tyúkok és a libák szegény parasztoké voltak, akik sok galyibát, sok lármát csináltak emiatt; jártak panaszra fűhöz-fához, de én istenem, ilyen csekélységekért csak nem lehetett Behenczyéket kikérni a főrendiháztól!
Végre is a környék vénei lecsillapították a haragos utódokat:
– Ugyan ne panaszkodjatok, szamarak, hogy a Behenczy urak szegények, éhesek, és hogy valamit ehessenek, azért pusztítanak benneteket. Ez a jó. Ez a természetes. Egy-két tyúkocska nem a világ! De láttátok volna őket gazdagon, negyven év előtt, mikor jól voltak lakva. Akkor volt meg a jó étvágyuk. Az volt csak a pusztítás, amit akkor műveltek közöttünk.
Jó időben, nyáron még csak eljárogattak ide-oda vendégnek a közel lakó apró nemesekhez és papokhoz, de a téli félév keserves szokott lenni – a vígan töltött elejét kivéve. A négy-öt pénztelen hónap valóságos örökkévalóság egy ilyen odúban, hitel nélkül, mód nélkül, elzárva öles hóval, járatlan utakkal a világtól.
Nyáron a nyomorúság úgyszólván incselkedik az emberrel, de télen őszinte, kiállhatatlan. No, de egy jó oldala mégis van, hogy közel hozza azokat, akik benne leledzenek. Lám, amint megkapják a pénzt, a félév első napján, a bőség, mint ahogy a fazék széttolja a parazsat a tűzhelyen, elszakítja az apát és fiút, míg a nyomor aztán újra összehozza őket, mint a lapát a hamut.
Egy ilyen téli campagne alatt istennek tetsző egyetértés volt köztük. Megosztották barátságosan az életgondokat, s gyakorta szólt így az öreg:
– Mindenünk fogytán van, borunk, dohányunk, élelmünk. Láss valami után!
Károly báró ügyes, élelmes, ötlet-gazdag s csinos fiatalember volt. Egy kis svihákságot sem kellett kérnie a szomszédból; ha nekiindult, többnyire sikerrel járt s egypár napra valót beszerzett. Hiszen mindig akad valaki, akin lehetséges egy kis eret vágni. Az isten bölcsen rendezte be a világot – nem ok nélkül teremtette az ostoba embereket. Ezek a leghasznosabbak.
Mire a Károly szerzeménye elfogyott, addig az öreg Pál báró (ámbár még nem volt öreg, csak negyvenhét éves) okvetlenül kieszelt valamit, önként ajánlkozván: »Most rajtam a sor«, s ez a kölcsönös támogatás apa és fiú között igazán megható volt. Mert a kölcsönösség az igazság. Semmi sincs ingyen. Lári-fári, hogy Illést egy holló táplálta. Vagy ha táplálta is, bizonyosan volt rá valami különös oka.
Hanem egyszer, tél vége felé, nagyon megnehezedett ez az élet. Ilyenkor van a felföldön az ínség, kivált ha ősszel nem adott nekik a föld elég krumplit. A gondviselés a tótokkal a krumpli útján beszél. Ha sok krumpli van, az annyit jelent: »Szeretlek, tótocskák, szaporodjatok!« Ha nincs krumplitermés, akkor az istenke haragszik: »Minek vagytok ti a világon, tótocskák?« És a Jarinkó ilyenkor még jobban elkezd köhécselni.
Az általános szegénység még jobban megszorongatta az ócska kastély lakóit. Bolond egy matézis. Ha az egyik semmihez egy másik semmi jön, hogy az akkor még kevesebb! Pedig úgy volt. Rozsákné egy napon kikaparta fakanalával az utolsó maradék zsírt is a bödönből, mikor az utolsó galambfiókot megsütötte, azután odaállt a báró urak elé és ünnepélyesen lekapcsolván a gazdasszonyi kötényét, azt kérdé:
– Hát holnap mit eszünk?
– Azt maga tudja, Rozsákné. Hát mi van még?
– Főzni való semmi.
– Hát sütni való? – kérdé Pál báró.
– Ez a csíz itt! – felelte Rozsákné gúnyosan, a kis fakalitkára mutatva, ahol egy sovány csízecske gubbaszkodott. – Nincs már itt egyéb élő állat. Mert a macskánk, a cirmos is elvándorolt, mert nem bírta tovább a koplalást, felszedte szegény a sátorfáját.
– Kár érte, mert szükség esetén meg lehetett volna enni.
– No, csak ne nyugtalankodjék, asszony néni (nagy ínség idején mindig asszony néni volt Rozsákné, a bőség napjaiban ellenben »vén boszorkány«). A baj kétségtelenül a nyakunkon van, de majd lerázzuk… kiokoskodunk a fiammal valamit. Inkább nézzen le kend, nénike, a pincébe, és turkálja fel jól gereblyével a homokot, hátha találna még ott valahol egy palack bort.
Rozsákné lement a pincébe, de könnyebb lyukas hídon aranyat találni, mint abban a pincében bort, hát persze nem is talált.
Azalatt a bárók elfogyasztották a három galambfiókot (csak már legalább töltelékjük volna), aztán meghányták-vetették a legközvetlenebb jövőt, s abban állapodtak meg, hogy Károly báró legott átmegyen Krivánkára a paphoz (aki iskolatársa volt) és vagy tíz forintot kér tőle kölcsön. De ha öt lesz, akkor is jó.
Rögtön is útra kelt a fiatal báró, s nagy aggodalmakkal, reményekkel várta az öreg, ráhagyván, miket vásároljon útközben. Egy verdung dohányt a zsidótól, vásároljon két font húst a mészárostól, egy kis cukrot, kávét a lapusnyai boltostól.
Az est is beköszöntött, de Károly nem jött, az öreg éjfélig várta, csak egyre nem jött. Minden neszre fölriadt, nyugtalan lett, végre felköltötte Rozsáknét is.
– Képzelje csak, a kis báró nem jött haza.
– Hát bánom is én – szólt Rozsákné nagyot ásítva és a másik oldalára fordult a vacokban. – Rossz pénz el nem vész.
– Félek, Rozsákné, nagyon félek.
– Mitől fél?
– Hogy, teszem azt, megették a farkasok.
Erre aztán a Rozsákné is felkelt, felöltözött és elpityeredett.
– Csakugyan, a farkasok. Meglehet, uram, meglehet. Kivált, ha olyan éhesek voltak, mint mi vagyunk.
Pál báró bement a szobájába, lehajtotta a fejét az asztalra, úgy látszott, mintha egészen össze volna a lelke zúzva, mintha sírna. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Hátha nem kapott pénzt? Hátha kapott és elköltötte? Vagy ha valami baja esett útközben?
– Szegény uram, mégis jó ember! – sóhajtott Rozsákné, mikor így látta. – Mennyire szereti ezt a fiacskáját!
Azután addig nógatta, míg befeküdt az ágyába.
– No, nem lesz semmi baja, no, csak feküdjék le a méltóságos úr. Ne vesztegesse azt a drága testi erőt a lelki töprengésekre. Pihenjen le, uram. Én majd ébren várom a kis bárót, és ha eljön, felébresztem.
Pál bárónak rémes álmai voltak. A farkast látta álmában, aki megtámadja Károly úrfit a lapusnyai erdő szélén és széttépi, fölfalja. Egyszer csak, amint lakmározik belőle, ráakad a zsebében a dohányra, amit a zsidótól hoz, megszagolja s egy nagyot prüsszent, de olyan nagyot – hogy erre fölébredt Pál báró.
Fényes nappal volt már, és voltaképpen ő maga, Pál báró prüsszentett, olyan füst-macska ment az orrába Károly úrfi pipájából, ki apja ágyánál ült és kedélyesen pöfékelt.
– Hát itt vagy? – kiáltá az öreg örvendezve. – No, kutyamája, csakhogy itt vagy. Hát mármost beszélj! Megvan-e a pénzecske?
Károly úr megcsörgette feleletül a zsebeit.
– Mennyit adott?
– Tíz forintot – mondá vidáman.
– Derék iskolatárs! Mégis veszed hát valami hasznát, hogy iskolába jártál. Talán, ha húszat kértél volna…
– Lesz több is – felelte a fiú rejtélyesen. – Ez csak előleg.
– Hogy-hogy? – kérdé az öreg tompán.
– Ez egyszer fülön fogtam a szerencsét.
– Ne beszélj!
– A krivánkaiak templomot építettek, amint tudod, a tornyuk is készen van már, csak a harang hiányzik bele. A pap elbeszélte, hogy együtt van a pénzük a harangra, kerek hatszáz forint, s hogy holnap indulnak Besztercebányára megvenni. Bárcsak olyan harangot kaphatnának – mondá -, mint ez a mienk a toronyban. Szóból szó lett, atyám, eladtam nekik a harangunkat!
Az öreg Pál csak úgy nyelte a szót egy darabig, hanem az utolsó mondatnál elöntötte a harag, vörös lett, mint a skarlát posztó, és kiugrott az ágyából.
– Alávaló korcs fajzat! – kiáltá rikácsolva, az öklével rohanván a fiúnak, ki az ajtó felé hátrált. – Hát volna lelked elpocsékolni a szent harangot, mely ősatyáidat elsiratta? Nem! Soha, soha! Takarodj ki a házamból, elfajzott utód. Sohasem akarlak látni többé. Én kikergetlek innen és megátkozlak.
Kezeit átokra emelte fel, szemeiben s arcán a Behenczy bárók arisztokratikus gőgje fénylett.
Rozsákné rémülettel rohant be s aztán a saját testével fedezte a Károly báró menekülését, ki leakasztván köpönyegét, fogta a hegymászó botját, félrecsapta a kalapját, s fütyörészve indult el vándorútjára Nedec felé, gróf Pongrácz Istvánhoz.
Dél felé lassan-lassan lehűlt a Pál báró haragja, s megszólítá a sírdogáló Rozsáknét:
– Hát kend, vén banya, mit pityereg? Öltözzön inkább fel, húzza fel a csizmáját, aztán menjen át íziben Krivánkára és mondja meg a papnak, hogy tiszteltetem, és ha lehet, még ma jöjjenek el a harangért.
A vén asszony ijedten vetett magára keresztet.
– Én uram teremtőm, hát akkor miért haragudott annyira Károlykára?
Pál báró elmosolyodott.
– Nem volt az harag, Rozsákné, hanem csak egy kis politika.
Hát igaz is, nem való a gyereket rontani, hogy most a hatszáz forintot megossza vele; elég nagy a világ, hadd menjen és keressen magának valamit.
Az elkergetett fiú egyenesen Nedec várába tartott, beállítván Pongrácz Istvánhoz, megvedlett ruháiban, lucskosan, zúzmarásan, veres orral, veres fülekkel, úgy nézett ki nagy smaragdzöld köpenyében, mint egy garabonciás diák.
A várúr csak nagynehezen ösmert rá:
– Ohó ne, te a fiatal Behenczy vagy. Hát mit kívánsz tőlünk? (Szerette használni a fejedelmi többest.)
Károly úrfi pszichológus volt, mindig arra törekedett, hogy ad hominem beszéljen; kihez-kihez a maga hangján. Színészi pózba vágta magát.
– Vitéz bátyámuram! Eljöttem udvarodhoz, hogy itt oldaladnál megtaláljam a szerencsét…
Minden szó olyan volt, mintha hájjal kennék a hátát, de mégis közbevágott:
– Rossz helyen jársz, öcsém, itt nem a szerencse lakik, de a becsület.
– Éppen azért hoztam ide kardomat – folytatá a kis báró pátosszal – a te szolgálatodra.
– Ősi kardodat? (István gróf felkacagott és kacagása ijesztő volt, mint az őrülteké.) Ezt a dorongot, hahaha!
Az úrfi nem jött zavarba, mosolyogva lógatván kezében póznaszerű botját.
– A bot is kard a vitéz ember kezében, bátya, míg ellenben a kard se más piszkafánál a gyávánál.
– No, ez derekasan van mondva, leülhetsz. (Még csak most kínálta meg üléssel.) És most már mondd meg nekem, mi szél hajtott ide?
Károly elbeszélte, hogy az apjával meghasonlott, az öreg el akarta adni a tornyukbeli Rákóczi-féle harangot Krivánka községének, a fiú nem tűrhette, hogy az elődök örömének, bánatának hirdetője arra degradálódjék, hogy szurtos parasztokat sirasson s piszkoslábú tót leányokat hívogasson misére, vecsernyére, s elkeseredésében elbujdosott a meggyalázott ősi hajlékból.
– No, ez derekasan volt téve – kiáltott fel Pongrácz; – itthon vagy itt, öcsém, ezentúl. Hanem hát lássuk csak, milyen foglalkozásban. Mert énnálam mindenki dolgozik. Mihez értesz?
Károly úrfi elgondolkozott.
– Mindenhez – mondá kisvártatva.
– Azaz semmihez. Tehát lengyelnek volnál alkalmas. De lengyelem már van. Milyen tudományt tanultál?
– A doktori tudományt. Orvosnövendék voltam.
– Báró létedre?
– Anyám óhajtására történt. Anyám idegbeteg asszony volt, víziói, hallucinációi voltak. Valami hóbortos szellem azt súgta neki, »fiad fog meggyógyítani«, s ezért aztán erőnek-erejével orvosnak neveltetett.
István gróf felsóhajtott.
– Hallottam erről valamit. Anyád az utolsó Czobor-lány volt. S igaza lehetett neki. Azt beszélik, hogy temiattad való bánatában halt meg, s ha meghalt, meggyógyult. Te gyógyítottad meg.
Az utolsó Behenczy bűnbánóan horgasztotta le fejét, nagy fekete szemeiből könnyek szivárogtak. Kész színész volt.
– Egy gyermekkori stikli volt. Szánom-bánom.
– Anyád nevét írtad egy váltóra. Igaz?
– Igaz – szólt reszketeg hangon, zokogásra fakadva.
