скачать книгу бесплатно
- Éppen ellenkezőleg. Pont ott vagyok, ahol lennem kell – közölte.
Talán tökkelütött ez az ember? Esetleg részeg? Nem tudta biztosra megmondani. Ettől függetlenül valami nem stimmelt. Találkozott a pillantásuk, egyenesen belenézett a férfi sötétbarna szemébe, és összeszorította ajkait.
- Ez nem lehetséges, mivel ez az én hintóm, Önt pedig nem ismerem.
A férfi mosolya még szélesebbé vált.
- Ó, igen, de kellene.
- Kellene? Mit? – kérdezte a lány, óvatossággal a hangjában.
- Meg kellene ismernie.
A fiatalemberből áradt az önbizalom és a férfiasság. Minerva mindkét tulajdonságot érdekesnek találta, de nem igazán lehetett figyelmen kívül hagyni a helyzet alkalmatlanságát. Nem beszélve a veszélyről, amelyben esetleg lehet. Minerva közelebb csúszott a hintó ajtajához, tekintetét le nem véve a férfiről.
- Ragaszkodnom kell hozzá, hogy távozzon, uram. Útitársam bármelyik pillanatban visszatérhet, és ez nagyon helytelen – mondta.
- Pontosaaan – nyújtotta el a szót a férfi, miközben ő is közelebb csúszott a hintó ajtajához.
- Nem szeretném botrányos helyzetbe hozni. Mindazonáltal, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy eltöltsek egy pillanatot egy ilyen gyönyörű lány társaságában – tette hozzá.
Minerva érezte, hogy elönti a forróság az arcát. Ez a férfi jó volt. Annyira jó, hogy abban a percben jobban vágyott arra, hogy megismerje, mint arra, hogy távozzon. Nyelt egyet, és egy apró mosolyt erőltetett az arcára.
- Köszönöm a bókot, és most fel kell szólítanom, hogy távozzon. Ha nem teszi, szólok a kocsisnak, hogy távolítsa el Önt – közölte.
A fiatalember tartózkodó kézmozdulatot tett. Keze nagy volt, hosszú ujjakkal és egy feliratos gyűrűvel. Jól szabott öltözete alapján Minerva jómódúnak gondolta, de nem feltételezte, hogy lord lenne. Ez csak még furcsábbá tette a viselkedését.
Talán csak unatkozott és egy kis sportra vágyott. Egy piperkőc, aki szórakozni akar, esetleg fogadást kötött. Ez az ötlet még bizonytalanabbá tette a lány helyzetét. Mi van, ha mások látták beszállni, majd elhagyni a hintót?
És egyáltalán, milyen ördögfajzat ez?
- Nincs szükség drámára – mondta a férfi, amint kinyitotta a hintó ajtaját.
Milyen szemtelen alak!
- Dráma? Ezt nem mondhatja komolyan. Hívatlanul beül a hintómba, és még csak be sem mutatkozott. Most pedig drámával vádol? – háborgott Minerva.
- Nehogy elpattanjon a fűzője! Mondtam, hogy megyek, és meg is teszem. Egy pillanatra megállt, és egy széles vigyor terült el az arcán.
- Bár sokkal jobban szeretnék itt maradni.
Minerva az ajtóra mutatott.
- Kifelé!
A férfi leugrott, de előtte pajkos tekintettel visszanézett, és azt mondta:
- A legközelebbi viszontlátásig, szépség!
És mielőtt még Minerva felfogta volna a szavait, becsukta az ajtót.
Minerva a hintó ülésén hátradőlve sóhajtott egy mélyet. A legközelebbi viszontlátásig… Még sosem találkoztak. Mi a csudáért gondolta a férfi, hogy újra találkoznak? Hová ment? És hogy az ördögbe hívják?
Tudnia kellett. Minerva kinyitotta a hintó ajtaját.
- Várjon! – kiáltotta, miközben körülnézett.
Túl késő. Az idegen eltűnt.
Most pedig fel is hívta magára a figyelmet. A járókelők feléje néztek, miközben egy hölgyhármas is arra fordult. Minerva szégyenkezve behunyta a szemét, és egy mély lélegzetet vett. Vajon látta valamelyikük a férfit? Remélte, hogy nem, de akkor biztos őrültnek hiszik. Hogyan fogja kimagyarázni magát?
Kinyitotta a szemét és elutasítóan intett a kezével.
- Bocsássanak meg. Attól tartok, hogy egy kicsit elragadtattam magam.
Visszahúzódott a hintóba és a kezeibe temette az arcát.
Valószínűleg megőrült.
Amikor kinyílt a hintó ajtaja, Minerva felugrott, hogy fogadja Carstine-t. Alig tudta palástolni izgatottságát, és a zavarát. Mégis próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Talán sógornője nem is volt tanúja ennek a rövidke jelenetnek.
Carstine elfoglalta a Minervával szemközti ülést, majd félrehajtotta a fejét és megkérdezte:
- Mi volt ez az egész?
Minerva nemtörődöm mosollyal felelte:
- Nem tudom biztosan, hogy mire utalsz.
Carstine tekintete összeszűkült.
- Amikor kijöttem a kereskedésből, te éppen kihajoltál a hintóból, és kiabáltál valakinek, hogy várjon.
- Ó, hogy az? Az semmi se volt – vonta meg a vállát Minerva.
- Persze, hogy nem – nézett rá furcsán a sógornője.
Carstine Minerva mellé ült, miközben a hintó elindult.
- Hölgyek nem szoktak kihajolni a hintókból és nem kiabálnak. El tudom képzelni, hogy édesanyádnak lenne ehhez egy-két szava. És biztosíthatlak, hogy Blake-nek is.
Minerva kihúzta magát, és felemelte orcáját, hogy találkozzon Carstine tekintetével.
- Nem tennéd.
- Persze, hogy nem – Carstine elképedtnek tűnt, de csak egy pillanatra.
- Mert te fogod elmondani, hogy mi történt – folytatta.
- Rendben. Az hittem, hogy egy volt iskolatársamat láttam, akivel régóta nem találkoztam… szerettem volna beszélni vele pár szót.
Carstine bólintott.
- Akkor csak annyit mondok, hogy ha a jövőben ilyesmi történik, javaslom, hogy úrihölgyként kezeld a helyzetet. És imádkozom, hogy ez ne szerepeljen a reggeli botránylapokban.
- Úgy lesz – mondta Minerva, miközben összerándult a bűntudattól. Nagyon ritkán hazudott – főleg Carstine-nek. De nem mondhatta el az igazságot anélkül, hogy el nem árulja az egész sztorit, Minerva pedig nem volt felkészülve arra, hogy beszéljen az idegenről.
Valójában egyetlen léleknek sem akart erről beszélni. Inkább egy kalandként gondolt a rejtélyes és jóképű férfire. Igen, ez volt ő. Minerva saját titkos kalandja. És ha valaha is újra találkoznak… Ettől a lehetőségtől izgatottság töltötte el.
Hátradőlt, és ahogy a hintó végigdöcögött London utcáin, engedte, hogy képzelete a lehetőségekkel szárnyaljon. Minerva rendkívül vágyott a kalandra, és talán ez volt a nagy utazás kezdete.
Vagy a tönkremenetelé.
2. Fejezet
Három hónappal később
Minerva megállt a mondat közben, lélegzete elállt a látványától. Egy magas, széles vállú úriember mahagóni hajjal és szúrós sötét szemekkel lépegetett át a báltermen. Ő volt az. Minerva kalandja. Gyakran álmodott róla, mindig őt kereste, és három hosszú hónap után megállapította, hogy minden kétséget kizáróan megőrült.
Most pedig itt volt Ő.
Minerva nyelt egy nagyot, mielőtt meg tudott szólalni.
- Engedelmet kérek.
- Valami baj van? – kérdezte az édesanyja.
- Egyáltalán nincs.
Minerva kifogást keresett, hogy elmehessen az anyja mellől.
- Látom Carstine-t és szeretnék vele szót váltani.
- Rendben van, drágám – mondta az édesanyja, és jóváhagyólag bólintott.
Minerva elindult a frissítőkkel megrakott asztalhoz, ahol az ő kalandja éppen állt. Ezúttal nem fogja hagyni, hogy elmeneküljön. Legalábbis addig, amíg meg nem tudja a nevét. Átverekedte magát csevegő hölgyek és sétálgató párocskák fürtjei között, mielőtt áthaladt volna két páfrány között és egy márványszobor mellett.
A frissítőkkel teli asztalhoz érve felemelt egy pohár mandulalikőrt, majd odaállt az asztal végéhez – kalandja közelébe. Minerva ivott egy kortyot az édes italból, majd tekintetét a férfire emelte.
Küzdött, hogy visszatartsa mosolyát, amikor a férfi megközelítésére kigondolt terve működött. Mosoly helyett csupán a szájához emelte a poharát, miközben állta az idegen pillantását. Valami a játékukkal kapcsolatban bátorrá tette. Az idegentől izgatott lett, és Minerva élvezte ezt az érzést – a veszélyt.
Az idegen kinyújtotta az egyik karját és meghajolt.
- Nekem adná ezt a táncot?
Igen! – kiáltotta az elméje, de a szájának más ötlete volt, ezért ezt mondta:
- Attól félek, hogy nem lettünk megfelelően bemutatva egymásnak.
A férfi tekintete kutatva összeszűkült.
- És Ön megengedné, hogy egy ilyen dolog az útjába álljon? Caccogó hangot adott ki, majd így folytatta:
- Kötve hinném. Főleg nem azután, ahogy most idejött hozzám.
Minerva elpirulva elfordult, ivott egy cseppet a likőrjéből, majd letette a poharat.
- Táncolj velem, szépségem! – mondta Ő, szavai bársonyosak voltak, és túlságosan közel volt a lány füléhez.
A várakozás borzongása futott át Minerván, ahogy csendesen belekarolt a férfibe. Ő pedig a táncparkettre vezette, ahol éppen waltzot játszottak. Minerva minden idegszála megfeszült, ahogy az úriember a karjaiba vette.
Hosszú percekig csak élvezte a táncot. Élvezte a férfi izmos karjának ölelését és az őt körbelengő férfias illatot. Szívverése felgyorsult, amikor pillantásuk találkozott.
- Rájöttem, hogy Ön az én kalandom.
A férfi hetyke vigyorral válaszolt:
- Jobban szeretem a kalandot.
Minerva ajkai felfelé görbültek, ahogy a férfi körbeforgatta a táncparketten.
- Kicsoda Ön? – kérdezte ziháló hangon.
- A nevem Brian Kennington.
Arcát közelebb vonta a lányéhez.
- És téged hogy hívnak, szépségem?
- Jobban szeretem a szépséget.
A vallomástól átfutott a forróság a mellkasán.
- De a nevem Minerva Fox.
Valami megvillant a férfi sötét szemeiben, egy pillanatnyi hezitálás, vagy határozatlanság. Minerva csak arra tudott gondolni, hogy elhagyta a játékos kedve. Talán ismerte őt? Esetleg ismerte a családját? Ettől függetlenül kérdései voltak és túlságosan jól érezte magát a férfivel ahhoz, hogy itt véget érjen a kalandja.
Belenézett a szemébe, és megkérdezte:
- Miért tört be a hintómba?
- Attól félek, hogy tönkreteszem a kalandját, ha válaszolok.
Újra megpörgette, mielőtt visszavezette volna a táncparketten keresztül.
- Úgy tűnt, hogy kalandra vágyik.
- Úgy van…
