A falu jegyzoje

скачать книгу бесплатно


A zsidó alázatosan meghajtá magát, s a konyhába nyíló ajtó felé ment, melyet fölnyitott.

– Hová megy kend itt? – szóla Vilma.

– Alássan csókolom kezeit, engedelmet kérek, de úgy meg vagyok zavarodva. Talán arra is kimehetek az udvarra?

– Az ajtó be van zárva, menjen kend, amerre jött. – S a zsidó ismét meghajtva magát, Tengelyi szobáján át, az ajtón melyen jött, kiment; de nem, mielőtt a másik szobában ismét két, három bókot csinált, kalapját leejté, s az ajtónál oly ügyetlenül viselé magát, hogy azt alig nyithatá föl, mely idő alatt úgy látszott, egy szemével a szoba minden szögletét átvizsgálá.

– Mit mondasz ehhez? – szólt Vilma, miután a zsidó elment – fogadni mernék, hogy kém.

– Kém? meglehet; ez ember úgy látszik minden, amire éppen használni akarják; s ha ellenség jőne hazánkba, talán az volna, de hozzátok mit jőne kémlelni?

– Violát. Tudod, miként üldözi Nyúzó.

– Azaz miként üldözte tegnap; ma, hidd el, legkisebb gondja is nagyobb ennél. Nyugodt lehetsz; a zsidó valami panasszal vagy kéréssel jött apádhoz, s aki e népet ismeri, nem bámulja tolakodását.

– De nem vetted észre, mennyit kérdezett, s hogy nézett körül a szobában?

– Mert a kutyáktól fél, s talán törött ablakot keresett, melyet holnap, ha eljő, kiigazíthasson.

Vilma korántsem vala megnyugtatva, s hihetőképp még többet szólt volna aggodalmairól, ha épp akkor Tengelyi nem lép a szobába, s Etelka előtt meghajtva magát, leányát kebléhez szorítván, a beszélgetésnek véget nem vet.

– Nem is reményltem – szólt Etelkához fordulva, míg Vilma apja kalapját s botját szokott helyére raká – , hogy a kisasszonyt itt találom, a kastélyban ma annyi vendég van.

– S nem tudja, hogy ez egy okkal több idejövetelemre?

– Igen, de mily vendégek! – szólt Tengelyi kissé keserűen – , ily embereket nem lehet eléggé becsülni tisztújítás előtt.

Etelka, ki sértve, hamarjában feleletet nem talált, csak azon észrevétellel válaszolt, hogy: – Tengelyi úr, mint látszik, kissé rosszkedvű. – Mire Vilma, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon, kérdé: – Nem találkozott-e senkivel a ház előtt, egy zsidóval? – tevé hozzá – épp most volt itt, alig bírtuk kiigazítani.

– De igen – válaszolá a jegyző – , közel a házhoz, Macskaházyval beszélt, ki, hogy el ne feledjem, azt üzenteti Etelka kisasszonynak, hogy mindjárt huszárt fog küldeni lámpással; nemsokára vacsorához ülnek, s az alispán már többször kérdezősködött a kisasszony után.

– És a zsidó mit kért kedves atyámtól? Úgy látszott, fontos dolgai lehettek, annyira vágyott még ma szólhatni.

– Fontos dolgai? Szegény nyomorultra nézve fontos dolgok, egyébiránt puszta tréfa. A szegény ember a kastélyban dolgozott, s a teins karok és rendek öszvetörték minden üvegét, s mert e nemes cselekedeten velök nevetni nem akart, vagy mert zsidó, vagy mert csak egy szeme van, mint mondá, nemes haragjokban meg is verték. A dolog kicsiség, mint a kisasszony látja – szólt Etelkához fordulva Tengelyi – , hány embert nem vernek meg tisztújítások alkalmával, főképp zsidókat, csak már azért is, hogy az új tisztviselőknél panaszkodva mindjárt meggyőződjenek, hogy reájok nézve minden a réginél maradt.

– De ez szörnyűség, atyám! – szólt Vilma, ki a zsidót szánni kezdé.

– Ki tehet róla, kedvesem – viszonzá apja keserűen – , mi volna a magyar szabadsága, ha még egy zsidó üvegest sem volna szabad megvernie? Egyébiránt a dolog minden tekintetben rendben van: Macskaházy az egész kár megtérítését ígéré, s a zsidó, ki hihetőleg fájdalmai díját az üvegtáblák árához fogja számítani, ezzel megelégszik.

Azalatt Erzsébet asszony s a tiszteletes, kik a beteget alva hagyák, bejöttek, s rövid barátságos beszélgetés után, Etelka megölelve barátnéját, elhagyá a jegyző csendes házát, hol Erzsébet mindent vacsorához készíte.

11

Hogy azalatt, míg Tiszaréten a konzervatív párt részéről a közelgő tisztújításra ennyi előkészület történt, Cserepesen, Bántornyi főkvártélyában, a szakács— s pincérnek szinte nem voltak ünnepei, azt olvasóim gondolhatják; miután azonban egymás ellen működő pártok tetteikben többnyire csak úgy különböznek egymástól, mint ugyanazon darab pénznek két oldala, melyen különböző fölirat s jelek mellett, bármint forgassuk, ugyanazon ércet s nagyságot találjuk, nem szükséges, hogy azon konferenciák részletes leírásába ereszkedjem, melyek a tiszaréti ármányok kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a két tábor tanácskozásaiban részt vett, láthatá, hogy valamint a hölgyek, úgy a nép szerelme, mindig ugyanazon fortélyok által szereztetik meg.

Számra Bántornyi pártja hatalmasabbnak látszott, sőt Kislaky, Sóskuty s Slacsanek kivételével, a megye intelligenciáját, s nagyobb birtokosait is majdnem mind Cserepesen találjuk, s ha a lelkességről a lárma szerint ítélünk, a párt győzelme biztosnak látszik, miután hozzá, mint szabadelvűhöz, az egész ifjúság is szegődött; csak két ok van, mely miatt Krivér a dolog kimenetelét kétségesnek hiszi. Az első, hogy magát a főügyészt s egypár alszolgabírót s esküdtet kivéve, az egész tisztviselői kar az ellenféllel tart, mi a jelen körülmények között igen természetes, miután Bántornyi ügyét majdnem kizárólag olyanokkal köté öszve, kik, mint ő, a nemes közönségnek csak most akarák szentelni tehetségeiket; de a “beati possidentes” a hivatalokra is kiterjedvén, igen veszélyes is. A második, mi ennél sokkal aggasztóbb, az, hogy Bántornyi barátai mindjárt a tisztújítás kihirdetése után elhatározák, miként szándékaik kivitelére csak a kapacitáció s nem a megvesztegetés ocsmány eszközeivel fognak élni. Az indítvány Tengelyi által tétetett, s Bántornyi minden barátai között, azokat kivéve, kik választatni akartak, oly általános helyeslést talált, hogy Krivér, a főügyész s maga Bántornyi hiába használák ellene minden szónoki tehetségeiket. Igaz, hogy Bántornyi s családja nem mulasztott el semmit, mi által pártjának hibáját jóvá teheté, s hogy becsületére legyen mondva, nemes pártolóinak sem bor, sem pálinka nem hiányzott sehol; azonban az ellenzéki konferen-ciának e meggondolatlan határozata, mely a rétyánusok által bizonyos kommentáriusok mellett terjesztetett, megszülte erkölcsi rossz hatását. Mondatott például, hogy Bántornyiék nemhiába szólnak a zsidók emancipációja mellett, kiknél fösvénységre nézve maguk sem jobbak, hogy megvetik a nemességet, mert másképp bizony csak jobban vendégelnék meg, s ily nyilvános rágalmak ellen az alispáni kijelöltnek titkolt bőkezűsége mit használt? A pártnak, mint Krivér mondá, hiányzik a nyilvánosság hatalmas eszköze. Réty emberei faluról falura mennek, tanyákat nyitnak, zászlókat hordanak körül, a fiúknak színes tollakat, a lányoknak szalagokat ajándékoznak; magok az oskolás gyermekek könyv nélkül tanulták a kijeleltek neveit, s a falusi piacokon restaurálnak, minden nemes legény tudja, hogy három pengő huszast kap, mihelyt Réty alispánnak választatott, s mi addig szégyenlős koldusokként titkolódzunk? Mit reménylhetni így?

Hogy ezen véleménykülönbség, mely Bántornyi hívei között, nem a cél, de – min annyi becsületes ember vész öszve – az eszközök iránt létezett, igen élénk vitatkozásokra adott alkalmat, s hogy nehányan a hivatalvágyódók közül a pártot elhagyák s a másikhoz szegődtek: világos; sőt az egész felekezet hihetőképp föloszlott volna rég, ha egy örvendetes hír nem tartja együtt.

A főispán ti., ki valahányszor Taksony megyébe jött, a megye határain küldöttséggel váratott, ez alkalommal igen nyájas levélben Bántornyinak tudtára adta, hogy Cserepesnek veendi útját, s ösmerve a régi barátságot, mellyel a földesúr iránta viseltetik, a hó harmincadikát annak házába fogja tölteni, kinek hív alázatos szolgája gróf Marosvölgyi főispán. E levél egészen őexcellenciája kezével írva, epochalis történet vala a megyében. Hogy a főispán, ki eddig mindig Rétyéknél szálla meg, most először, éppen akkor, midőn az előbbi szabad elveitől eltért, s Bántornyi, mint a liberálisok kijelöltje lép föl, ez utolsónak házában száll meg, nem mutatja-e világosan a rokonszenvet, mellyel őexcellenciája az ellenzék elvei iránt mindig viseltetett? Így szóltak Cserepesen; míg Réty felekezete e váratlan történetet vagy annak tulajdonítá, hogy a főispán más úton jövén a megyébe, sehol jóravaló korcsmát nem találván, kénytelenségből száll meg itt; vagy pedig e lépést a lehető legnagyobb politikai hibának nevezé, mely később vagy előbb a gróf bukásához fog vezetni. Mindazok, kik a nemesség meg¬vesztegetése ellen nyilatkoztak, főképp Tengelyi, e diadalt természetesen annak tulajdoní-ták, hogy az ocsmány mód, mellyel Réty többséget keres, a főispán tudtára jött, s hogy őkegyelmessége most azáltal, hogy Bántornyihoz szállt, akarja megmutatni, mennyire rosszall minden korteskedést. S ezt nem bámulhatja senki, ki természetünk gyöngeségeit ismeri, hisz ha kevesen vannak, kik valamely történetet egymagok előidézhetnének, nem ritkábbak-e még azok, kik azt, ami kedvök szerint történt, nem egészen önmagoknak tulajdonítanák.

Bármi volt is azonban az ok, mely őexcellenciáját Cserepesre vezette, az öröm Bántornyi házában nem vala csekélyebb, s alig múlt nap, melyen az ellenzéki felekezet pártolói azóta nem szaporodtak volna egypár kitűnő egyeddel, ki esküdtség vagy szolgabíróság után vágyott. Főképp október harmincadikán a cserepesi ház telve volt elvbarátokkal, s noha a megyei küldöttség csak ebédre, a főispán pedig vacsorára váratott: már reggel alig lehete mozdulni a szobákban.

Bántornyi háza nehány év előtt egyike vala azoknak, melyekről, ha sohasem láttuk is, egészen helyes fogalmunk lehet, s ha egyszerűen mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része minden leírás nélkül a ház— s a hozzá tartozó udvarokról a lehetőségig hű képet alkothatott volna magának. Nyolc ablak a ház hosszában, három széltiben, a ház közepén kétszárnyú, vörösre festett ajtó, melyhez három lépcső vezet; a ház négy szögletén egy-egy négyszögletű torony. Ki nem látta mindezt százszor életében, s ki nem tudja, hogy ha az ajtón, mely fölött a kőbe vésett címer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az ebédlőbe jut, melynek jobb oldalán a teins vagy méltóságos asszony cum appertinentiis, balra a háziúr s vendégek laknak stb. Ha történetem pár évvel előbb játszik, a cserepesi ház leírásától, mint mondám, fölmenthetném magamat; most azonban, mióta teins Bántornyi Jakab vagy James, mint magát szívesebben hívatá, Angliából visszatért, maga Lajos úr alig ismeri saját házát többé, s az ifj-asszony, ki előbbi időkben a házat határtalanul kormányozta, s még most is, mióta Jakab megházasodott, nem tudni, mi okoknál fogva (talán mert kapitány özvegye volt), hatalmának jó felét megtartá, estve sohasem ereszté ki leányát vezető nélkül, nehogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen s a kancellistához jusson.

Van Angliában egy különös dolog, melyet comfortnak neveznek, s mely e nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk. Vannak, kik azt magyarul “kommoditás”-nak akarnák nevezni, mióta azonban a comfort a cserepesi házba behozatott, Taksony megyében mindenki meg volt győződve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik, s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen állítása – melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott – általánosan el lőn fogadva.

A comfort főképp három dologban áll. Az első: hogy a ház külső alakjában simmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók s főképp kisebb lépcsők legyenek a szobák között. A harmadik: hogy, mennyire lehet, az egész lakás egy s pedig kis brámaféle lakattal zárassék. Szőnyegek s jó karszékek igen kívánatosak, elkerülhetlen azonban egy vagy több s pedig kőszén égetésre épült kandalló, melynek szaga a comfortot Angliában tetemesen neveli és a világért sem volna fával főlcserélendő.

Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak ősi lakában alkalmazásba vétetett. A nyolcablakos kastély mellé egy egészen Loudon encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel öszveköttetésben állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tűzveszély ellen tett minden észrevételeinek dacára falépcsővel láttatott el. A ház egyik oldalán a kert felé nagy üvegveranda, a ház másik végén, be az udvarnak, más földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában. Szóval, ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket, melyekben a nagy britek laknak, Bántornyi James háza előtt a boldog szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva— s a valóban tiszteletre méltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant tölgyeket, melyek angol lakóházakat környeznek, legalább a vörös— s fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetőségig utánozá a vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.

Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal használnak, s melyet ortografice talán “pzsü”-vel írhatnék, szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem hazudtolá meg külsejét: önkényt értetik. Lépcsők, folyosók s veranda, szőnyegek, kandallók s karszékek, szóval: nem hiányzott semmi, a brámaféle lakat pedig, mellyel az ispán részegségében az egész házat egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe három napig a veranda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik kulcsot óraláncán hordá, Pestről visszajött: ismeretesebb volt az egész megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne. A régi kastély, melyben Lajos úr lakott, csaknem egészen régi állapotjában maradt, az egyetlen változás, melyet az öregebb háziúr öccse kedveért sok kérések után megengedett, az volt, hogy az ebédlő a ház közepéből azon terembe tétetett át, mely az új épülettel összefüggött, s hogy ez utósóban a pipázás általán véve eltiltatott. A többi mind úgy maradt, mint volt, s Lajos legalább ősi falai közt otthonosnak érezheté magát, mi a jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.

Míg ez utóbbi az egymás után érkező vendégeket fogadá, addig Jakab s Krivér beszélgetve a kertben járkáltak, melyből James a káposztát s majoránát nem küszöbölheté ugyan ki, de mely, mióta ő utazásából visszatért, útjainak régi egyenességét elvesztve, annyira elangoloso¬dott, amennyire ez egy magyar konyhakerttől csak kitelik. Jakab rosszkedvűnek látszott. Fejét rázva megállt, tovább ment, ismét megállt, kezében tartott ostorával csizmáit veregeté: s valahányszor Krivér valamit mondott, egy “most true”, “yes” vagy más ily, az angol parliamentben használt fölkiáltásokkal felelt, míg a másik, mielőtt szólt, mindig körültekintett, mintha azt nézné, nincs-e valaki közelében, ki őt hallhatná. A taksonyi főjegyzőnek régi szokása vala ez, melyben annyira ment, hogy valakinek csak jó reggelt kívánt vagy az órát kérdezé, szinte ezen vigyázattal élt.

– Meglátod – mondá Krivér, suttogásra szállítva le hangját – , hiába fáradunk, hacsak tanyákat nem nyitunk és zászlókat nem tűzünk ki; minden pénz, melyet osztogatsz, s bátyád egész népszerűsége nem használ semmit. Elfogadják a pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a tisztújításra, vagy ha bemennek, Réty kortesei által el fognak csábíttatni.

– You are right my friend – azaz igazságod van; de mit tegyünk?

– Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, úgy, mint Angliában szokták, meting vagy müting vagy hogy hívják…

– Meeting, to meet: öszvejőnek – innen ered a szó.

– Épp azt akarám mondani, olyan valami miting-félét kellene tartani, hol az emberek öszvejőnek s isznak.

– Barátom; csalódol, ez más; ahol az emberek isznak, azt politikai dinner-nek nevezik. A meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy petíciókat írnak alá, százezer, kétszázezer aláírás, ennek van hatása. Magam is voltam egy ily meetingnél, Glasgowban éppen…

Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James úr kedves paripájára készül ülni, hamar félbeszakasztá a beszédet.

– Igen, tudom, te is aláírtad a petíciót, akkor a szegény törvények mellett agitáltatok; de, hogy a dologhoz visszatérjünk, hát épp ily politikai dinner-t kellene adnunk. Te beszédet tartanál, hol a párt politikai elveit előadnád.

– Először a királyért isznak s családjáért, mert azt tisztelni kell. A kormányról szólhat mindenki, amit akar, de a király, látod, barátom! a királyt tisztelni kell, ebben áll az angol szabadság, azután…